— Gyere velünk — mondta Erzsébet.
Lilla nem mozdult. Csak figyelte Márkot.
Tudni akarta, ezúttal mit választ a férje.
Márk pár pillanatig dermedten állt, mintha ő maga sem tudná, merre kellene indulnia.
Aztán szó nélkül leakasztotta a kabátját.
Ez az egyszerű, hétköznapi mozdulat úgy hasított Lillába, sokkal mélyebben, mint ahogy azt be merte volna vallani magának.
— Te most elmész? — kérdezte halkan.
— Csak pár napra — felelte Márk. — Amíg lehiggadsz.
Lilla lassan bólintott.
— Értem.
Márk arcán átfutott a meglepetés. Valószínűleg arra számított, hogy Lilla könyörögni fog, vitatkozik, az útját állja.
De ő csak odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta.
Elsőként Júlia lépett ki, maga után vonszolva a bőröndjét. Nóra lesütött szemmel, némán ment utána.
Erzsébet azonban még megállt Lilla előtt.
— Ezt még keservesen meg fogod bánni — mondta hidegen. — Az a nő, aki a férjét elszakítja a családjától, végül mindig magára marad.
Lilla nem kapta el a tekintetét.
— Én soha nem kértem Márkot arra, hogy válasszon köztem és önök között.
Aztán a férjére nézett.
— Ő döntött úgy, hogy az én határaimat nem kell komolyan venni.
Ezután becsukta az ajtót.
Azon az éjszakán Lilla szinte semmit sem aludt.
Sírt.
Nem azért, mert megbánta, amit tett.
Hanem mert hirtelen, nagyon világosan megértette: ez az egész nem egy szobáról szólt. Nem is egy kulcsról.
Sokkal mélyebbre nyúlt.
Márk azért nem kérdezte meg őt előre, mert biztos volt benne, hogy Lilla a végén úgyis enged.
Arra számított, amire mindig: hogy a felesége inkább lenyeli a sérelmet, csak ne legyen veszekedés.
Másnap reggel Lilla lakatost hívott.
Délre már egyetlen régi zár sem volt az ajtókon.
Három nappal később Márk visszajött.
Egyedül.
Először a régi kulcsával próbálkozott.
A kulcs meg sem mozdult a zárban.
Végül csengetett.
Lilla ajtót nyitott.
— Kicseréltetted a zárakat? — kérdezte Márk.
— Igen.
— Úgy, hogy nekem nem is szóltál?
Lilla hosszan, nyugodtan nézte.
— Rossz érzés, amikor valaki az otthonodat érintő döntéseket hoz a megkérdezésed nélkül, igaz?
Márk arcán látszott, hogy azonnal értette a célzást.
— Nagyon szellemes.
— Nem viccnek szántam.
Márk belépett, és ledobta a táskáját az előszobában.
— Anya most egyelőre Júliánál van. Mindketten borzasztóan haragszanak rád.
— Ehhez joguk van — mondta Lilla.
— Azt hajtogatják, hogy el akarsz szakítani a családomtól.
— És te mit gondolsz erről?
Márk nem válaszolt rögtön.
Lilla türelmesen várt.
— Azt gondolom, hogy te is lehettél volna egy kicsit rugalmasabb — mondta végül.
Lilla lassan biccentett.
Persze.
Három nap sem volt elég ahhoz, hogy megértse.
— Mit kellett volna tennem szerinted?
— Megengedni, hogy itt maradjanak egy ideig.
— És aztán?
— Hogy érted azt, hogy aztán?
— Mi van akkor, ha Júlia a következő lakását is elveszíti? Ha édesanyád egyszer csak kitalálja, hogy át kell rendezni a konyhát? Ha Nóra ide akarja hívni a barátait? Ha én egyszer csak szeretnék egy kis nyugalmat, és erre majd azt mondják, hogy önző vagyok?
Márk fáradtan kifújta a levegőt.
— Olyan gondokat gyártasz, amelyek még meg sem történtek.
— Nem. Pont azt próbálom megakadályozni, hogy megtörténjenek.
Márk leült.
— Akkor mondd meg, mit akarsz.
Lilla három éjszakán át ezen gondolkodott.
A válasz már készen volt benne.
— Azt akarom, hogy végre felfogj valamit. Ez a ház nem közös családi készlet, amiből bárki részesedhet, amikor szüksége van rá. Én vettem meg, egyedül. Itt építhetünk közös életet, ha valóban közösen akarjuk, de az én beleegyezésem nélkül senki nem költözhet be.
— Még az anyám sem?
— Még ő sem.
— Akkor sem, ha csak pár hónapról lenne szó?
— Egyetlen éjszakára sem, ha te előtte egyedül döntesz róla.
Márk hirtelen felállt.
— Szóval nekem ebben a házban semmi jogom nincs?
— Minden jogod megvan, ami egy férjnek jár, akivel meg akartam osztani az életemet — felelte Lilla. — De ahhoz nincs jogod, hogy odaígérj, felajánlj vagy szétossz valamit, ami nem a tiéd.
Márk elnémult.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonja.
A kijelzőn ez állt: „Anya”.
Lilla látta a nevet.
Márk felvette.
— Igen?
Erzsébet hangja olyan élesen csengett a készülékből, hogy Lilla is tisztán hallotta minden szavát.
— Na? Bocsánatot kért már?
Márk a feleségére pillantott.
— Nem.
— Akkor tudod, mi a dolgod.
— Anya…
— Vagy a fiam vagy, vagy továbbra is ennek a nőnek az akarata szerint ugrálsz!
Lilla nem szólt közbe.
Nem volt hajlandó tovább szerepet vállalni ebben a játszmában.
Márk megszakította a hívást.
— Azt akarja, hogy menjek el — mondta.
— És te mit akarsz?
— Nem tudom.
Ez a két szó jobban fájt, mint bármi más azon az estén.
Nem azt mondta, hogy nem.
Nem azt mondta, hogy a felesége mellett marad.
Csak ennyit:
Nem tudom.
Lilla bement a hálószobába.
Kivett a szekrényből egy üres bőröndöt, és feltette az ágyra.
Márk utána ment.
— Mit művelsz?
— Segítek neked dönteni.
— Ki akarsz dobni?
— Nem.
Lilla felnyitotta a bőröndöt.
— Egyszerűen nem vagyok hajlandó a következő éveimet azzal tölteni, hogy minden alkalommal azt találgassam, a döntéseid rólunk szólnak-e majd, vagy az édesanyádról.
Márk az ajtóban állt, mereven, sértetten.
— Egy ház miatt teszed tönkre a házasságunkat.