— Ez… valószínűleg valami tévedés lehet.
— Nem tévedés. Itt van nálam a szerződés másolata.
Megint hallgatás következett, de ez már másféle csend volt: hosszabb, súlyosabb, mintha a vonal túlsó végén Márk nem levegőt venne, hanem kifogást keresne. Réka közben azt figyelte, ahogy egy galamb esetlenül végigtipeg a járda szélén, buzgón csipeget valamit a padka mellett, aztán hirtelen felröppen. Egyszerű kis madár. Semmi gondja.
— Beszélek anyámmal — szólalt meg végül Márk.
— Persze, beszélj vele — mondta Réka nyugodtan. — Csak előbb én beszélek egy ügyvéddel.
Kinyomta a hívást. Még vagy öt percig ott maradt a padon, és a majdnem csupasz hársfákat nézte. A leveleik túl korán lehullottak, a vékony ágak csúnyán, esetlenül karcolták a szürke eget. Aztán felállt, megigazította a kabátját, és elindult. Nem haza. Hanem ahhoz a jogi tanácsadó irodához, amelynek a címét már korábban elmentette a telefonjába.
Az első törlesztőrészlet tíz nap múlva volt esedékes.
Ennyi ideje még maradt.
Az ügyvéd szerencsére fogadni tudta időpont nélkül is: valaki egy órával korábban lemondta a megbeszélését.
Andrásnak hívták, negyvenöt év körüli férfi volt, fáradt arccal, olyan ember tekintetével, aki a pályája során túl sokakat látott már életük legkellemetlenebb pillanataiban. Elvette a papírokat, amelyeket Réka az asztalra tett, feltette a szemüvegét, és szó nélkül olvasni kezdett. Nem vágott közbe, nem kérdezgetett fölöslegesen. Réka ezt azonnal értékelte.
— Tehát azt állítja, hogy az aláírás nem az öné — mondta végül.
— Nem állítom. Tudom. Soha nem jártam ebben a bankban az anyósommal. És egyetlen iratot sem írtam alá a javára.
András levette a szemüvegét, és letette maga elé.
— Mikor volt utoljára más kezében a személyi igazolványa? Nem hagyta el, nem maradt valahol, nem adta oda senkinek?
Réka elgondolkodott. És akkor bevillant neki. Májusban, amikor Márkkal átíratták az autó biztosítását, odaadta a férjének az igazolványát, hogy készítsen róla másolatot. Márk egyedül intézte, ő dolgozott. Két nap múlva hozta vissza, azzal a magyarázattal, hogy az első helyen elromlott a fénymásoló, ezért máshol kellett megcsináltatnia.
Ezt is elmondta az ügyvédnek. Lassan, megfontoltan, gondosan válogatva a szavakat.
András közben figyelmesen hallgatta, és időnként jegyzetelt a füzetébe.
— Rendben — szólalt meg, amikor Réka elhallgatott. — Ez már kiindulópont. Az aláírás írásszakértői vizsgálata lesz az első lépés. A banknak kötelessége lett volna azonosítani a kezest a szerződés aláírásakor. Ha ön fizikailag nem volt jelen, akkor vagy hamisított okmányt mutattak be, vagy súlyos szabálytalanság történt az ügyintézés során. Bármelyik esetről van szó, ez már nem csupán polgári jogi kérdés, hanem könnyen büntetőügy is lehet belőle.
— Büntetőügy — ismételte Réka. Nem kérdésként mondta, inkább csak hangosan kimondta a szót.
— Más személyes adatainak hozzájárulás nélküli felhasználása. Aláírás-hamisítás. Ezek nem apróságok, Réka asszony.
Bólintott. Furcsa módon a fejében közben nyugalom lett. Olyasféle csendes tisztaság, amely akkor érkezik, amikor az ember sokáig nem érti, mi történik körülötte, aztán egyszer csak minden darab a helyére csúszik. A kép ronda volt, de legalább éles.
A tanácsadásról már konkrét teendőkkel jött ki: kapott listát a szükséges iratokról, tudta, milyen kérelmeket kell beadnia, és elmentette András telefonszámát is.
Otthon csend fogadta.
Márk a kanapén ült, kezében a mobiljával. Amikor Réka belépett, úgy kapta fel a fejét, mintha ítélethirdetésre várna. Vagy mintha még mindig abban reménykedne, hogy az egész valahogy magától elpárolog.
— Ügyvédnél voltál? — kérdezte.
— Igen.
— És?
— És ennyi. — Réka levette a kabátját, és felakasztotta a fogasra. — Márk, egyetlen dolgot szeretnék tisztán látni. Tudtál róla?
A férfi félrenézett. A mozdulat már önmagában válasz volt, de Réka megvárta, hogy kimondja.
— Anya azt mondta, te nem ellenezted — bökte ki végül Márk. A hangjában ott volt az a tónus, amelyet Réka már régóta ismert: nem igazi hazugság, nem is védekezés, inkább gyávaság, szépen szavakba csomagolva. — Azt mondta, beszéltetek róla, és beleegyeztél.
— Mi erről soha nem beszéltünk. Egyszer sem.
— Nem tudtam, hogy nem mond igazat.
— Nem tudtad — ismételte Réka halkan. — Vagy nem akartad tudni?
Márk nem felelt. Csak a padlót bámulta. Réka pedig hirtelen olyannak látta, amilyen valójában volt. Nem gonosz embernek. Nem. Csak túlságosan kényelmesnek. Kényelmes volt az anyjának, aki egész életében eldöntötte helyette, mi helyes és mi nem. Kényelmes volt mindenkinek, csak éppen a saját feleségének nem.
— Hívd fel — mondta Réka. — Mondd meg neki, hogy tudok mindenről. És azt is, hogy holnap beszélni fogunk.
Erzsébet másnap dél körül érkezett. Réka szándékosan kérte Márkot, hogy olyan időpontra hívja át, amikor ő is otthon van. Az anyósa úgy lépett be a lakásba, mint aki előre tud mindent, és akit nehéz volna bármivel zavarba hozni. A kabátja kigombolva lógott rajta, a táskája a könyökhajlatában, a tekintete pedig egy olyan asszonyé volt, aki megszokta, hogy a helyzet ura.
— Na, mi ez a nagy sürgősség? — vetette oda már az előszobából.
— Jó napot, Erzsébet — mondta Réka.
A nappali közepén állt. Nem a fal mellett, nem félrehúzódva, hanem pontosan középen. Tudatosan választotta ezt a helyet.
— Jöjjön be, üljön le.
Erzsébet megérezhetett valamit a hangjában, mert beljebb ment ugyan, de nem foglalt azonnal helyet. Előbb körbenézett, mintha keresne valamit, amibe beleköthet.
— Szóval találtál magadnak elfoglaltságot.