— Még a bankba is beszaladtál, mi? — folytatta Erzsébet gúnyos félmosollyal. — Hát megtudtad, és akkor mi van? Nem történt semmi különös. Én nem vagyok idegen, Márk anyja vagyok. Pénz kellett, méghozzá nem aprópénz. Csak nem a szomszédasszonyhoz fordulok ilyen ügyben.
— A tudtom és a beleegyezésem nélkül használták fel az adataimat — mondta Réka.
— Ugyan már, ne csinálj ebből ekkora ügyet. Úgyis beleegyeztél volna.
— Nem. Nem egyeztem volna bele.
Erzsébet arca megrándult, mintha valami kellemetlen hangot hallott volna.
— Márk, szólj már rá.
Márk a fotel szélén ült, és hallgatott. Réka oldalra pillantott rá. A férje nem rájuk nézett, hanem valahová a szoba sarkába, az arcán pedig olyan kifejezés ült, mint aki bármit megadna érte, ha ebben a pillanatban egy másik városban lehetne.
— Márknak ehhez most nincs köze — közölte Réka. — Ez kettőnk ügye. Beadtam a kérelmet a kezesség megtámadására. Az ügyvéd már dolgozik az iratokon. A bankot hivatalosan értesítettük. Írásszakértői vizsgálat is lesz.
Erzsébet szája résnyire nyílt, és Réka hosszú idő óta először nem haragot vagy fölényeskedést látott a szemében. Valami egészen mást. Zavart. Mintha hirtelen kicsúszott volna a lába alól a talaj.
— Te ezt most komolyan mondod?
— Teljesen komolyan.
Odakint az ősz zúgott az ablak mögött. A szél az udvaron sodorta az első lehullott leveleket, valahol egy nyitva felejtett kisablak csapkodott. Réka mozdulatlanul állt Erzsébettel szemben, és közben érezte, hogy benne valami lassan, nagyon lassan, de megállíthatatlanul a helyére kerül.
A beszélgetés valójában csak ekkor kezdődött.
Erzsébet legalább tíz másodpercig nem szólalt meg. Nála ez már szinte rekordnak számított.
Aztán beszélni kezdett. Halkan. Ez egyáltalán nem illett hozzá, és ettől a visszafogott hangtól Rékának még kellemetlenebb érzése támadt, mint amikor ordított vele.
— Felfogod te, mit csinálsz? Családról van szó. Márkról, a férjedről. A saját anyját akarod bajba sodorni?
— Azt akarom, hogy az aláírásom ne szerepeljen olyan papírokon, amelyeket nem én írtam alá — felelte Réka.
— Ugyan mi a különbség, ki írta alá? Úgyis én fizetem, téged senki nem bánt!
— Amíg fizeti. De ha egyszer nem fizet tovább, akkor rajtam fogják behajtani. A jog szerint.
Erzsébet hirtelen a fia felé fordult, nemcsak a fejével, hanem egész testével.
— Márk, hát meddig ülsz még ott némán? Mondj már neki valamit! A feleséged ez, vagy valami ügyész?
Márk végre felemelte a fejét. Előbb az anyjára nézett, aztán Rékára. Réka meglátta a tekintetében azt a kettősséget, amely talán mindig is benne volt: mindkettőjüknek meg akart felelni, és éppen ezért egyikükkel sem tudott igazán őszinte lenni.
— Anya — szólalt meg óvatosan —, azért azt te is érted, hogy ezt így nem lehetett volna.
— Mi az, hogy nem lehetett volna?! — Erzsébet úgy fordult felé, mintha a fia valami idegen nyelven szólalt volna meg. — Érted tettem, ha tudni akarod! Azért kellett a pénz, hogy nektek segítsek. Te magad mondogattad, hogy fel kellene újítani a lakást, és nincs rá keret.
— Én azt mondtam, hogy jó lenne kicserélni a tapétát — válaszolta Márk. — Nem azt, hogy vegyünk fel hatmillió forintos hitelt.
Csend ereszkedett a nappalira. Réka a férjét figyelte, és arra gondolt: most. Ez az a pillanat, amikor valaki tehetne egy lépést. Nem hősieset, nem látványosat. Csak egy becsületeset.
Márk azonban elfordította a tekintetét.
És nem lépett.
Erzsébet húsz perccel később távozott. Az ajtót becsapta maga mögött, de a hangjából addigra eltűnt a korábbi magabiztosság. Valami megrepedt benne, amikor Réka nyugodtan, emelt hang nélkül sorolni kezdte: írásszakértő, banki értesítés, ügyvéd, határidők. Ez már nem családi veszekedés volt. Ez eljárás volt. Rendszer. A rendszerrel szemben pedig hiába kiabál az ember.
Réka leszedte az asztalról a csészéket, amelyekből végül senki sem ivott, és elöblítette őket a csap alatt. Márk a konyhaajtóban állt.
— Tényleg végig akarod vinni? — kérdezte.
— Igen.
— De hát ő az anyám.
— Márk — Réka felé fordult —, én nem háborúzom az anyáddal. Magamat védem. A kettő nem ugyanaz.
A férfi hallgatott egy darabig.
— Szerintem nem hitte, hogy rájössz.
— Ezt el tudom képzelni. De rájöttem.
Ezzel a beszélgetés véget ért. Nem azért, mert Réka lezárta vagy elvágta volna, hanem mert egyszerűen nem maradt miről beszélni. Olyan tisztán érezte ezt, mint amikor az ember az út végére ér: nincs szakadék, nincs fal, csak elfogy az aszfalt, és onnantól már egy másik történet kezdődik.
A következő napok a papírokról szóltak.
András gyorsan dolgozott, fölösleges magyarázkodás nélkül; Rékának éppen erre volt szüksége. Kitűzték az írásszakértői vizsgálat időpontját. A bank, miután megkapta a hivatalos kérelmet és a mellékelt dokumentumokat, belső ellenőrzést indított a kezességi eljárás és az azonosítás körülményei miatt. Hamar kiderült az is, amire András már az elején figyelmeztette: nem volt nyoma annak, hogy a kezes személyesen megjelent volna az aláíráskor. Csupán egy személyi okmány másolata szerepelt az anyagban, valamint egy aláírás, amely már az első összevetésnél kérdéseket vetett fel a szakértőben.
Réka csütörtökön értesült minderről. Egy kis kávézóban ült a munkahelye közelében, amikor András felhívta. Ez szokatlan volt tőle, mert többnyire csak üzenetet küldött.
— Az előzetes eredmények nekünk kedveznek — mondta. — Nem szeretnék idő előtt biztosat ígérni, de minden a megfelelő irányba halad.