— Levente, te tényleg nem látod, hogy ez már minden határt átlép? — Réka hangjából ekkorra teljesen eltűnt az önuralom. Különösen azért, mert a férje úgy tett, mintha fogalma sem lenne róla, min húzta fel magát ennyire.
Egyre inkább az járt a fejében, hogy talán az egész nem is véletlenül alakult így. Mintha mindent előre kiszámítottak volna: ő éveket áldozzon az életéből erre az építkezésre, minden megkeresett pénzét beletegye, aztán amikor végre elkészül a ház, egyszerűen félreállítsák.
— Mikor költözhetünk be az új házatokba? — kérdezték Levente szülei minden kertelés nélkül.
Réka és Levente annak idején nem akarták követni a kortársaik példáját, akik apró lakásokat vettek elképesztő összegekért. Már akkor, amikor még csak együtt jártak, eldöntötték, hogy egyszer inkább saját házat építenek. Úgy gondolták, ez ésszerűbb, olcsóbb és hosszabb távon sokkal előnyösebb döntés. Ugyanabból a pénzből nem harminc négyzetmétert kapnak, hanem nagyjából százharmincat.
— Ott majd a gyerekeknek is lesz helyük felnőni, és akár állatokat is tarthatunk — lelkesedett Réka, valahányszor erről beszéltek.
Szerencséjükre telek már volt. Réka nagynénjének tulajdonában állt, és amikor megtudta, mennyire komolyak a fiatalok tervei, átíratta az unokahúgára.
— Az esküvőtökre úgysem tudtam igazán nagy ajándékot adni — mondta neki. — Legyen ez az én nászajándékom. Legalább lesz hol gyerekeket nevelnetek. Húsz éve parlagon áll, sokkal jobb, ha nektek hasznotokra válik.
Mindez azonban így sem ment könnyen. Hogy minél többet spóroljanak, több munkafázist magukra vállaltak. A rendes munkaidő után is dolgoztak, hétvégenként is kint voltak, és gyakran még akkor sem álltak le, amikor az időjárás egyáltalán nem kedvezett nekik.
Réka végül az örökségéhez is hozzányúlt. A nagymamája lakásának eladásából maradt pénzt is beforgatta az építkezésbe, mert akkor úgy érezte, minden forint jó helyre kerül.
Amikor pedig a ház végre lakható állapotba került, mindketten belátták, hogy a rengeteg fáradtság, lemondás és idegeskedés nem volt hiábavaló.
Persze teljesen késznek még nem lehetett nevezni. Akadt bőven apróbb javítanivaló, befejezetlen rész és olyan belső munka, amely még váratott magára. De az, hogy már ténylegesen ott lehetett élni, határtalan örömmel töltötte el őket.
Elkezdték ott tölteni az éjszakákat, vendégeket hívtak, és lassan úgy érezték, valóban megérkeztek a saját otthonukba. Rékának csak egy dolog fájt igazán: Levente szülei semmiben nem segítettek nekik, pedig többször is kérték a támogatásukat.
Náluk mindig akadt valami halaszthatatlan és fontosabb elfoglaltság, ezért a fiatalok végül szinte mindent maguknak oldottak meg.