Nem jöttek, amikor a kerítést kellett volna felállítani, nem értek rá a fenyők elültetésénél, sőt még akkor sem, amikor a hűtőt kellett volna hazaszállítani. Pedig Levente szüleinek volt egy nagy, tágas terepjárójuk utánfutóval, éppen olyan, amilyen egy városon kívüli háznál aranyat ér. Végül Rékáéknak minden alkalommal külön fuvarost kellett fizetniük.
— Tényleg ennyire elfoglaltak? De mivel? Hiszen nyugdíjasok — csodálkozott Réka.
— Csak nem hazudnak — vont vállat Levente.
Réka igyekezett elhinni, hogy az apósáéknak valóban mindig akadt valami dolguk, és ők kértek rosszkor segítséget. Mégis, valami apró, kellemetlen kétely befészkelte magát a gondolatai közé, és nem hagyta nyugodni.
Egyik reggel Levente már induláshoz készülődött. A világos, új konyhájukban állva sietve rágta a szendvicsét.
— Réka, ma hozzák az új tévét. Át tudod venni?
— Persze. Mikorra várható?
— Azt mondták, délután valamikor, három és este nyolc között. Megadtam nekik a számodat, elvileg egy órával érkezés előtt telefonálnak.
— Rendben. Közben összekészítettem az ebédedet is, vidd magaddal.
— Köszönöm, drágám. Na, rohanok.
Levente gyors puszit nyomott a felesége arcára, aztán már sietett is az előszoba felé.
Délután négy óra körül kopogtak az ajtón.
Réka biztosra vette, hogy a szállítók érkeztek meg, bár furcsállta, hogy előtte nem hívták fel, ahogy ígérték. Letette, ami éppen a kezében volt, és ajtót nyitott.
A küszöbön azonban nem a futárok álltak, hanem Levente szülei: Katalin asszony és Gábor úr.
— Jaj! — Réka annyira meglepődött, hogy hirtelen csak ennyi szaladt ki a száján.
— Szervusz, Rékám! Hát már meg sem ismersz minket? Akkor gazdagok leszünk! — mosolygott Katalin asszony.
— Ne haragudjanak, dehogynem ismertem meg önöket, csak egyáltalán nem számítottam rá, hogy jönnek.
— És be is engedsz minket, vagy az ajtóból csodáljuk meg a házat? — kacsintott Gábor úr.
— Jaj, persze, jöjjenek be — kapott észbe Réka.
Az anyósa és az apósa beléptek a tágas nappaliba, amely a konyharészbe nyílt, majd lassan körbenéztek. Láthatóan mindent alaposan szemügyre vettek.
— Hát ez aztán gyönyörű lett! — ámuldozott Katalin asszony, és elismerően ingatta a fejét. — Milyen jól tettétek, hogy nem lakásra költöttétek a pénzt, hanem házat építettetek. Egy ház mégiscsak komoly dolog: erős, kényelmes, tágas. Itt aztán mindenkinek jut hely.
— Igen… — felelte Réka bizonytalanul, mert nem értette, mire akar kilyukadni az anyósa.
A következő pillanatban azonban Gábor úr minden kerülgetés nélkül feltette a kérdést:
— Mikor költözhetünk be hozzátok az új házba?
Réka megdermedt.
— Tessék? Ezt hogy értik? — kérdezte feszülten.
— Hát abból indultunk ki, hogy a ház már elkészült — válaszolták teljes természetességgel.