Abban a pillanatban, amikor a feleségem kimondta azt a mondatot, még a kávégép egyenletes, halk morajlása is fülsértően hangosnak tűnt.
A konyha ajtajában hatan torlódtak fel egymás mögött. A sógorom, Levente, még mindig a kezében szorongatott egy félig kiürült borospoharat. Mellette a felesége, Nóra úgy markolta a kabátját, mintha indulni készülne, holott odakint kellemes, szeptember eleji meleg este volt. A szomszédunk, Zoltán pedig olyan tekintettel nézett rám, mintha tőlem várná, hogy végre tegyek rendet.
Én viszont hallgattam.
Nem azért, mert a feleségem oldalán álltam volna gondolatban.
Inkább azért, mert addigra bennem is összeállt a kép: az elmúlt három hét során valaki tudatosan félrevezetett minket.
És ez a valaki éppen ott ült az étkezőasztalnál, és idegesen gyűrögette a rózsaszín kardigánja ujját.
Az anyám volt az.
– Lilla, válogasd meg a szavaidat – szólalt meg végül. – Vendégek előtt igazán nem illik ilyen jelenetet csinálni.
Lilla halkan felnevetett.
Nem harsányan, nem gúnyosan. Csak egy rövid, száraz nevetés volt.
– Vendégek előtt?
Aztán rám emelte a szemét.
Azt a nézést azóta sem tudtam elfelejteni.
Tizenegy éve éltünk házasságban, de ilyen arcát még sosem láttam. Nem forrt benne harag. Nem is sértettséget láttam rajta.
Hanem valami végleges, ijesztő nyugalmat.
– Tamás – mondta csendesen –, kérlek, közöld anyáddal, hogy szedje össze a holmiját.
Anyám rögtön felém kapta a fejét.
– Ezt te sem gondolhatod komolyan.
Valójában ekkor indult el minden.
Három héttel azelőtt anyám telefonált, hogy csőtörés történt a lakásában.
Szegeden élt, egy régi, négyemeletes társasházban, ahol a vezetékek nagyjából annyi idősek lehettek, mint maga az épület. Azt mesélte, hogy a fölötte lakó fürdőszobájából szivárogni kezdett a víz, és két ponton átázott nála a mennyezet.
– Két hét az egész – mondta. – Legfeljebb három. Csak ki kell száradnia, aztán kijavítják.
Lillával Kecskeméten laktunk, egy hetvenes évekből való, de szépen felújított családi házban. Volt egy vendégszobánk is, bár azt Lilla többnyire dolgozószobaként használta. Lakberendezési látványterveken dolgozott otthonról, és sokszor estig a gép előtt ült.
Amikor megkérdeztem tőle, hogy anyám beköltözhetne-e hozzánk egy rövid időre, Lilla csak ennyit felelt:
– Rendben. Ha tényleg csak néhány hétről van szó.
Később értettem meg, mennyire fontos volt abban a mondatban az a kis „ha”.
Anyám, Judit, másnap meg is érkezett két nagy bőrönddel.
A harmadik napon már átpakolta a konyhaszekrény egyik polcát.
Az ötödik napra külön törölközőtartót vásárolt magának a fürdőszobába.
A hetedik napon megjegyezte, hogy a vendégszoba falszíne kissé „lehangoló”, és szerinte egy világosabb árnyalat sokkal otthonosabbá tenné.
Lilla ilyenkor mosolygott.
Csakhogy én jól ismertem ezt a mosolyt.
– Anyád kezd berendezkedni – mondta egyik este a hálószobában.
– Csak nincs mivel elfoglalnia magát – próbáltam elütni a dolgot.
– Tamás, ma felhívta a kertészt, és arról érdeklődött, tavasszal mennyiért szedné ki a levendulákat a terasz mellől.
– Nem kedveli a levendulát.
Lilla lassan rám nézett.
– Én viszont igen.
Másnap rákérdeztem anyámnál, mikor indulnak a javítási munkák a lakásában.
– Jövő héten – válaszolta.
Egy héttel később pontosan ugyanezt mondta.
Közben napról napra több holmija bukkant fel nálunk.
Előbb csak egy könyvekkel teli doboz.
Utána egy konyhai robotgép.
Aztán egy régi varrógép is.
– Miért hoztad át ezeket, ha nemsokára hazaköltözöl? – kérdeztem tőle.
– Nem akartam, hogy a festők összepiszkolják őket.
Akkor még ésszerű magyarázatnak tűnt.
Legalábbis szerettem volna annak hinni.
A tizennyolcadik napon Lilla munka közben hívott fel.
– Mikorra érsz haza?
– Olyan hat körül. Mi történt?
– Anyád szombat estére nyolc embert hívott vacsorára.
– Micsoda?
– Azt mondta, családi összejövetelt rendezünk.
– Nálunk?
– Szerinte így már kényelmesebb, mert itt nagyobb a ház.
Aznap este összevesztem anyámmal.
Vagy akkor még azt hittem, hogy összevesztünk.
– Nem hívhatsz meg senkit a mi otthonunkba úgy, hogy előtte nem kérdezel meg minket.
– Leventéék a családhoz tartoznak.
– Ez akkor sem így működik.
– Miért kell ebből ekkora problémát csinálni? – kérdezte sértődötten. – Lilla úgyis egész nap itthon van.
Lilla abban a pillanatban éppen a mosogatógépet pakolta.