A mozdulat félbeszakadt a kezében.
– Judit, én itthonról végzem a munkámat.
– Hát persze, persze.
Ez a rövid, lekezelő válasz jobban ütött, mint egy nyílt sértés.
Lilla óvatosan letette a tányért.
– Ezt most hogyan kell értenem?
– Sehogy. Nem kell mindent azonnal magadra venni.
Ekkor léptem közéjük.
Ma már szégyellem magam emiatt.
Nem azért, mert fizikailag is odaálltam kettejük közé.
Hanem azért, mert Lillának azt mondtam:
– Hagyjuk most ezt.
Mindig ezzel próbáltam lezárni mindent.
Hagyjuk.
Ne legyen balhé.
Anya már csak ilyen.
Biztosan nem úgy gondolta.
Csakhogy valójában minden ilyen mondattal azt kértem a feleségemtől, hogy nyelje le azt a bántást, amit nekem kellett volna azonnal megállítanom.
A szombati vacsora végül mégis meg lett tartva.
Eljött Levente az öcsémmel, ott volt Nóra, két unokatestvérünk, Zoltánék a szomszédból, és anyám egyik régi barátnője, Mónika is.
Lilla már kora délutántól a konyhában állt.
Marhapörköltet főzött galuskával, mellé uborkasalátát készített, desszertnek pedig vett egy diós tortát a Tahitótfalui úti cukrászdában.
Anyám közben úgy mozgott a házban, mintha minden az övé lenne, és ő látná vendégül a társaságot.
– A kabátokat nyugodtan tegyétek ide – irányította az érkezőket. – Amíg elkészül a vacsora, kimegyünk a teraszra inni valamit.
Lilla csak rám pillantott.
Én pedig ismét nem szóltam egy szót sem.
Az első félóra meglepően békésen telt.
Aztán Mónika egyszer csak megkérdezte:
– Juditkám, mikorra tervezed, hogy visszamész a lakásodba?
Anyám letette az evőeszközt.
– Majd kiderül.
Lilla felkapta a tekintetét.
– Mi az, hogy kiderül?
– Hogy mikor lesz értelme.
– Minek kell értelme legyen?
Anyám megvonta a vállát.
– Az is lehet, hogy egyáltalán nem költözöm vissza.
Mintha valaki egy pillanat alatt kiszívta volna a levegőt a helyiségből.
Levente belekortyolt a borába.
Én pár másodpercig azt hittem, félreértettem.
– Ezt most hogy mondod?
Anyám rám emelte a szemét.
– Ezt majd később megbeszéljük.
Lilla hangja viszont keményebben csengett.
– Nem. Most beszéljük meg.
Anyám arcáról lehervadt a mosoly.
– El fogom adni a lakásomat.
Néhány másodpercig senki nem tudott megszólalni.
– Eladod? – kérdeztem végül.
– Már érdeklődő is van rá.
– De hiszen azt mondtad, felújítás alatt van.
– Nincs ott semmi komoly felújítani való.
Lilla lassan az asztalra tette a szalvétáját.
– Tessék?
Anyám állkapcsa megfeszült.
És akkor először futott át rajtam igazán, hogy itt valami nagyon nincs rendben.
– Úgy értem, nincs nagy munka – tette hozzá gyorsan. – Csak egy kis festés.
Lilla felállt.
– Egy perc türelmet kérek.
Átment a dolgozószobába.
Anyám a távozása után bosszúsan nézett utána.
– Már megint mi baja van?
– Anya – szólaltam meg halkan –, volt egyáltalán csőtörés abban a lakásban?
Nem felelt.
Levente letette a poharát.
– Miért kérdezed ezt?
Ekkor Lilla visszatért, a telefonját szorongatva.
– Azért – mondta –, mert tegnap beszéltem Judit közös képviselőjével.
Anyám arca szinte kifejezéstelenné dermedt.
– Miért hívtad fel?
– Mert három hete azt hallgatom nap mint nap, hogy még mindig szárad a lakásod, közben pedig egyre több holmit hozol ide. Szerettem volna tudni, meddig húzódik még a dolog.
– Ehhez neked semmi közöd.
– Azt mondta, az épületben az elmúlt két hónapban nem történt csőtörés.
Mónika lesütötte a szemét.
Nóra döbbenten bámult anyámra.
Én pedig csak ültem ott, mintha odaszögeztek volna a székre.
– Anya?
– Ne adjátok már elő úgy, mintha bűnt követtem volna el.
– Tehát hazudtál nekünk?
– Nem hazudtam. Csak egyszerűbben fogalmaztam.
Lilla hitetlenül, keserűen felnevetett.
– Egyszerűbben fogalmaztál?
Anyám ekkor felém fordult.
– Tudtam, hogy ha őszintén elmondom, mit akarok, Lilla azonnal elutasítja.
– Mit akartál pontosan?
– Eladni a lakásomat, és ideköltözni.
Az asztal körül mindenki megmerevedett.
Vártam, hogy folytatja.
De nem mondott többet.
– Ide? – kérdeztem.
– Hozzátok.
– Végleg?
– Miért lenne ez olyan elképzelhetetlen? Egyedül vagyok. Ez a ház nagy. Van külön szobám.
Lilla lehunyta a szemét.
– Az nem a te szobád.
Anyám ránézett.
– Három hete abban alszom.
– Vendégként.
– Családtagként.
– Vendégként – ismételte Lilla.