Két nappal később bekövetkezett az, amire számítottam.
Gábor végre eszébe jutott az a dosszié, amelyet a széfben őrizgetett, és amelyről azt hitte, hogy a ház tulajdonjogát igazoló iratok vannak benne.
Pontosan tudtam, mit fog találni.
Négy évvel korábban a villát az egyik ingatlanfejlesztéssel foglalkozó cégemen keresztül vásároltam meg. Gáborral akkor aláírattam egy lakáshasználati megállapodást. Azt mondtam neki, hogy ez puszta formalitás, mert egy hozzánk közel álló vállalkozás tulajdonában lévő ingatlant használunk.
Gábor szinte bele sem nézett a papírokba.
Neki nem az számított, mi áll a szerződésben, hanem az, hogy másnap már elmesélhesse mindenkinek: luxuslakóparkban él, saját házban, olyan helyen, ahová mások legfeljebb vendégként juthatnak be.
Amikor végül kinyitotta a mappát, és meglátta, ki szerepel tulajdonosként, ordítva hívott fel.
– Ez a ház a te céged nevén van!
– Igen.
– Átvertél!
– Nem. Te írtál alá egy szerződést úgy, hogy el sem olvastad.
– Be foglak perelni! Eltitkoltad előlem a vagyonodat!
– A céget még a házasságunk előtt alapítottam, az ingatlant pedig vállalati pénzből vásároltuk. Mielőtt fenyegetőzni kezdesz, beszélj egy ügyvéddel.
Úgy kapkodta a levegőt, mintha futva tett volna meg több kilométert.
Ekkor közöltem vele a másik hírt is.
A használati szerződés világosan kimondta, hogy a lakhatási jog megszüntethető súlyos rongálás, engedély nélküli rendezvények vagy be nem jelentett lakók esetén.
A biztonsági kamerák felvételein jól látszottak a megrongált bútorok, a kiégetett szőnyegek, és az is, hogy nagyjából húsz ember napokon át a házban tartózkodott.
– Huszonnégy órátok van elhagyni az ingatlant – mondtam nyugodtan.
– Ezt úgysem mered megtenni.
– A hivatalos felszólítást már kiküldtük.
Gábor idegesen felnevetett, de a nevetése üresen csengett.
Mielőtt bontottam volna a vonalat, még hozzátettem:
– Hétfőn pedig találkozunk az irodádban.
– Minek?
Az előttem fekvő szerződésre néztem.
A cégcsoportom éppen többségi részesedést szerzett abban a reklámügynökségben, ahol Gábor dolgozott.
Elmosolyodtam.
– Mert van még rólam valami, amit sosem vetted a fáradságot, hogy megtudj.
Az ünnepek utáni első hétfő reggel beléptem annak a reklámügynökségnek az irodaházába, ahol Gábor kreatív igazgatóként dolgozott.
Egyszerű, fehér nadrágkosztümöt viseltem, magas sarkút, a karom alatt pedig ott volt egy mappa az új befektetési megállapodással.
Már nem kellett senkinek bizonygatnom semmit.
És kilenc év után először nem kellett elrejtenem azt sem, ki vagyok valójában.
Az ügyvezető személyesen jött elém a bejárathoz.
– Júlia Katalin asszony, üdvözlöm nálunk. Köszönjük a bizalmat, amelyet a vállalatunkba fektetett.
Többen felkapták a fejüket.
Köztük Gábor is.
A kávégép mellett állt, és éppen a szilveszter estéjének egy teljesen kitalált változatát adta elő a kollégáinak.
– Legalább harmincan voltak nálam a rezidencián – magyarázta nagy lendülettel. – Tudjátok, milyen ez, ha az embernek van elég helye.
Aztán meglátott.
Ott álltam az ügyvezető mellett.
És elhallgatott.
Néhány perccel később összehívták a vezetőségi értekezletet. Gábor is belépett a tárgyalóba, de látszott rajta, hogy képtelen felfogni, miért ülök én az asztalfőn.
– Ő meg mit keres itt? – kérdezte élesen.
Az ügyvezető értetlenül nézett rá.
– Katalin asszony annak a cégcsoportnak a képviselője, amely most vásárolta meg a vállalatunk hatvan százalékát.
Gábor arca szinte kifehéredett.
– Ez nem lehet… ő adminisztrációban dolgozik.
Kinyitottam a mappámat.
– Ezt hagytam, hogy hidd.
Kilenc éven át elrejtettem előle, hogy egy médiával, reklámmal és ingatlanfejlesztéssel foglalkozó cégcsoport alapítója és fő tulajdonosa vagyok.
Nem azért, mert szégyelltem volna, amit felépítettem.
Hanem mert összekevertem a szerelmet azzal, hogy kisebbnek mutassam magam, csak hogy a férjem nagyobbnak érezhesse önmagát.
Abban a pillanatban döbbentem rá igazán, mennyire abszurd volt ez az egész.
Az ügyvezető folytatta a prezentációt az új befektetésről, a stratégiai tervekről és a szervezeti átalakításokról.
Gábor azonban egyetlen szót sem hallott belőle.
Csak engem bámult, mintha nem ismerné fel azt a nőt, aki mellett majdnem tíz éven át aludt.
A megbeszélés után külön egyeztetést kértem a HR-vezetővel és a cég felső vezetésével.
Nem követeltem, hogy Gábort azért rúgják ki, mert a férjem.
Ez nevetséges lett volna.
Valami sokkal egyszerűbbet kértem.
– Vizsgálják át az összes projektet, amelyért az elmúlt két évben ő felelt.
Az ellenőrzés valójában már hetekkel korábban elkezdődött, még azelőtt, hogy a befektetési ügylet lezárult volna.
Az adatok pedig aggasztó képet mutattak.
Indokolatlanul magas beszállítói árak.
Duplán benyújtott számlák.
Kifizetések frissen alapított cégeknek.
Olyan átutalások, amelyek mögött nem volt világos teljesítés.
Amikor Gábort szembesítették mindezzel, először mindent tagadott.
Aztán a saját csapatára próbálta tolni a felelősséget.
Később már azt állította, hogy ezek csupán „szokásos üzleti megoldások”.
Csakhogy ott voltak az e-mailek.
Az ő egyértelmű jóváhagyásával.
A vállalat felfüggesztette a munkavégzés alól, amíg a belső vizsgálat folytatódott.
Amikor elhagytam az épületet, utánam jött egészen a parkolóig.
– Júlia, beszélnünk kell.
– Akkor beszélj.
– Mióta a tiéd ez az egész?
– Nem az enyém minden. De felépítettem egy vállalkozást, miközben te túlságosan el voltál foglalva azzal, hogy úgy tegyél, mintha az én jólétem is a te érdemed lenne.
– Miért nem mondtad el nekem soha?
Erre már nevetnem kellett, bár a nevetésemben semmi vidámság nem volt.
– Elmondtam. Az elején. Amikor megkaptam az első nagy megbízásomat, egy hétig sértődötten viselkedtél. Amikor megvettem az első irodámat, azt mondtad, biztosan valami férfi segített hozzá. Amikor többet kerestem nálad, napokig alig szóltál hozzám. Én pedig elég ostoba voltam ahhoz, hogy egy idő után inkább elrejtsem előled a sikereimet.
Gábor lesütötte a szemét.
– Kezdhetjük elölről.
– Nem.
– Anyám hibázott.
– Te két méterre ültél tőlem, amikor kidobott a saját házamból.
Erre már nem tudott mit mondani.