— Ha nem adsz pénzt a nyaralásra, beadom a válókeresetet!
A mondat csattanósan hangzott el, szinte ünnepélyes hangsúllyal. Gábor a konyha közepén terpeszkedett, karját összefonta a mellkasán, és úgy nézett le rám, mint aki épp most vágta az asztalra a mindent vivő lapot.
Én nem feleltem azonnal. Letettem a mosogatás után használt rongyot, még szárazra töröltem az utolsó nedves tányért, szépen betettem a csepegtetőbe, aztán csak akkor fordultam a férjem felé.
— Rendben — mondtam egészen higgadtan. — Csak pontosítsunk valamit: most az Adriára készülsz, vagy válni akarsz? Tudnom kell, melyik táskát vegyem elő. A sporttáskát, vagy rögtön a nagy kockás utazóbatyut?
Gábor pislogott kettőt. Látszott rajta, hogy ez a nagy jelenet valahogy nem úgy sült el, ahogy elképzelte. Biztosan számított könnyekre, szemrehányásra, ijedt könyörgésre, hosszú győzködésre, hogy térjen észhez. Arra viszont aligha, hogy én gyakorlati kérdésként kezelem a csomagolást.
— Én ezt komolyan mondom, Lilla! — próbálta mélyebb hangon kijelenteni, de az izgalomtól köhögésbe fulladt. Aztán gyorsan megigazította a széldzsekijét, kihúzta magát, és folytatta: — Teljesen kikészültek az idegeim!
— Az enyémek sincsenek jobb állapotban, Gábor. Ezért mondom: döntsük el, milyen táska kell.
Nem talált frappáns választ. Hirtelen sarkon fordult, a papucsa hangosan csattogott a linóleumon, majd eltűnt a hálószobában. Onnan rögtön fiókcsapkodás, szekrényajtó-csörgés és jelentőségteljes sóhajtozás hallatszott. Csomagolt. Látványosan. Hangosan. Úgy, hogy véletlenül se lehessen nem észrevenni.
Én töltöttem magamnak a kihűlt teából, és leültem az ablak mellé.
A mi házassági válságunk nem azon a reggelen kezdődött. Pontosan három hónapja gyűlt, dagadt és savanyodott bennünk, azóta, hogy a fuvarozócégnél, ahol Gábor tizenöt évet húzott le sofőrként, vezetőváltás történt. Átszervezés jött, leépítéssel együtt. A férjem, akinek több kilométer volt a háta mögött, mint másnak egész életében, egyik napról a másikra munka nélkül maradt.
Az első hetet még úgy fogtuk fel, mintha váratlan szabadságot kapott volna. Gábor végre kialudta magát, megjavította a konnektorokat, amelyekhez évek óta nem jutott el, reggelente pedig kávét főzött. Én az iskolai menzán dolgoztam szakácsnőként, és be kell vallanom, nem volt rossz olyan lakásba hazatérni, ahol friss kávé illata fogadott, nem csak az én fáradtságom.
Csakhogy a konnektorok elfogytak. Velük együtt pedig az ő lelkesedése is.
Gábor beköltözött a kanapéra. Néha ugyan átfutotta a telefonján az álláshirdetéseket, de egyik sem felelt meg neki. Az egyik telephely túl messze volt, a másiknál húszezer forinttal kevesebbet ígértek, mint amennyit megszokott, a harmadik helyen pedig a diszpécser hangja alapján szerinte „valami nem volt tiszta”.
Egy férfi a kanapén gyorsabban rozsdásodik, mint egy régi csaptelep. Márpedig nálunk a fürdőkád is régóta rozsdásodott. A zománc foltokban lekopott, szürke és érdes lett, a csapból pedig állandóan csöpögött a víz. Én plusz műszakokat vállaltam az iskolában, hogy végre összegyűljön a pénz a felújításra. Esténként úgy estem haza, mintha nem is a tűzhely mellett álltam volna egész nap, hanem valami katonai gyakorlótéren meneteltem volna végig két műszakot.
Aztán előző nap Gábort felhívták a haverjai. Sanyi bá meg a társaság. Ők minden szeptemberben elmentek egy hétre férfitársaságban a horvát tengerpartra: kibéreltek valami olcsó kis házat, horgásztak, sört ittak, és kipihenték a családi élet fáradalmait.
— Lilla, a fiúk mennek a partra — kezdte este Gábor, miközben feltűnően a tévét bámulta. — Nekem is jót tenne egy kis levegőváltozás. Három hónapja keresek munkát, ez állandó stressz. Nem tudnál adni a félretett pénzből?
Épp sárgarépát pucoltam a mosogató fölött, és a döbbenettől majdnem a szemetes mellé ejtettem.
— Gábor, én három hónapja nézem, hogyan válogatsz az állások között. Hol túl korán kellene kelni, hol túl későn érnél haza, hol a főnök hangja nem tetszik. Az én pénzemen te nem mész nyaralni. A fürdőkádunk folyik.
Ezen aztán rettenetesen megsértődött. Hogy képzelem? A barátai választ várnak, neki meg azt kell majd mondania, hogy a felesége nem adott pénzt? Egy felnőtt férfinak ez kész szégyen.
És ez a szégyen dagadt másnap reggelre válással fenyegető ultimatummá.
Nem sokkal később Gábor kivonult a hálószobából, minden porcikájával a megsértett méltóságot alakítva. Kezében a régi sporttáskája lógott. A kabátját az utolsó gombig begombolta, pedig odakint enyhe szeptemberi idő volt. Az arcán világfájdalom ült, alatta jó adag sértettséggel.
— Elmegyek — jelentette be a konyhaajtóban megállva.
Némán bólintottam.
Gábor még toporgott egy keveset. Nyilván hiányzott neki valami hatásos búcsúmondat, amivel lezárhatná a jelenetet. Megigazította a táska pántját, újra nagyot sóhajtott, aztán kiment az előszobába. A bejárati ajtó zárja kattant.
Odaléptem a kukucskálóhoz. Gábor a lift előtt állt, a sporttáska a lábánál hevert.
Ebben a pillanatban kinyílt a liftajtó, és kilépett a szomszédunk, Zoltán. Ötvenhat éves volt, a közeli pékség szállítósofőrje, rendíthetetlen nyugalmú ember, akinek a nyelve mindig élesebb volt a kelleténél.
— Jó reggelt a szomszédságnak — dörmögte mély hangon, végigmérve Gábort. — Nyaralni tetszik indulni?
— Anyámhoz — morogta a férjem.
Zoltán megvakarta a borostáját.
— Á, értem. Akkor mégis megvan az „all inclusive” csomag. Kellemes pihenést!
Gábor zavartan félrenézett, megrántotta a táska pántját, és sietve beszállt a liftbe.
Pár perc múlva Zoltán becsengetett hozzám. Amikor ajtót nyitottam, egy forró, mennyei illatú veknit nyújtott felém; a pékségi műszak után gyakran hozott nekem friss kenyeret.