— Lilla, magyarázd már el, miért vonult el a mi nagyúri grófunk bőröndökkel felszerelkezve? — kérdezte Zoltán, miközben otthonosan besétált a konyhába.
Sóhajtottam egy nagyot, feltettem a vízforralót, aztán elmondtam neki mindent úgy, ahogy történt. A fenyegetőzést, a tengerparti nyaralásról szóló követelést, meg azt is, hogy közben ott volt a fürdőszoba felújítása, amit valakinek ki kellett fizetnie.
Zoltán egy darabig szó nélkül hallgatott. Közben letört egy ropogós héjdarabot abból a kenyérből, amit az imént hozott.
— Világos — szólalt meg végül. — Tudod, a múlt héten szóltam neki, hogy jöhetne hozzánk a pékséghez. Az egyik sofőrünk nyugdíjba ment, jó állapotú kocsi maradt utána, rendes kis teherautó. A fizetés pontos, nem kell könyörögni érte.
— És Gábor mit mondott? — kérdeztem.
— Először azt tudakolta, hánykor kezdődik a műszak. Mondtam neki, hogy fél hatkor már indulni kell, mert friss kenyeret viszünk ki az üzletekbe.
Zoltán elhúzta a száját.
— Erre a te férjed úgy kezdett hadonászni, mintha darazsak lepték volna el. Azt mondta: „Ötkor keljek? Hát én egy ilyen nap után délig nem is lennék ember.” Én meg mondtam neki: „Gábor, te már a munkarend elolvasásától elfáradtál.” Nevetett rajta, de persze nem jött.
Csak ingattam a fejem.
— Zoltán, mondd meg őszintén, mit lehet kezdeni egy ilyen emberrel? Életerős férfi, mégis úgy viselkedik, mint egy sértődött kamasz, akinek nem adtak pénzt mozira.
— Majd lehiggad — jelentette ki a szomszéd magabiztosan. — Erzsébet Katalinnál nem sokáig lehet elkényeztetett vendégként létezni. Az ő lakása nem üdülő, inkább fegyelmezőintézet családi kiadásban.
Elmosolyodtam, mert pontosan tudtam, mire gondol. Az anyósomat a maga kemény módján szerettem. Erzsébet Katalin régi vágású asszony volt: egyenes, mint a vonalzó, és ugyanannyira hajlíthatatlan. A fiát imádta, de ha ostobaságot látott rajta, azt könyörtelen pontossággal verte ki belőle.
Másnap egész nap dolgoztam. Az üzemi étkezdében párolt káposzta és vaníliás péksütemény illata keveredett a levegőben. Egy óriási merőkanállal kavargattam a kompótot a nagy üstben, közben pedig folyton Gábor járt a fejemben. Tényleg ennyire meg tud változtatni valakit három hónap tétlenség? Hiszen régen szorgalmas ember volt. Jó, morgolódni mindig szeretett, de a fizetését hazahozta, a családra gondolt. Most meg úgy tűnt, mintha valami eltört volna benne.
Este, alighogy lerúgtam magamról a munkacipőt, és kéjes megkönnyebbüléssel kinyújtottam sajgó lábamat, megszólalt a telefonom. A kijelzőn ez állt: „Erzsébet Katalin”.
Összerándult a gyomrom. Az anyósok ilyenkor többnyire azért telefonálnak, hogy számon kérjék a menyt: miért volt ilyen kőszívű az ő drága fiukkal.
— Halló, Lillácskám — harsant fel Erzsébet Katalin élénk, erős hangja. — Otthon vagy?
— Otthon, Erzsébet Katalin. Jó estét.
— Jó estét, jó estét. Tegyél fel teát. Tíz perc múlva nálad vagyok.
Azzal letette. Én pedig siettem vissza a konyhába.
Az anyósom egy háromliteres üveg málnalekvárral érkezett. Úgy tette le az asztalra, mintha nem befőttet, hanem egy ágyúgolyót hozott volna. Levetette a vékony ballonkabátját, gondosan felakasztotta, kezet mosott, aztán leült velem szemben.
— Na, ide figyelj — kezdte, még mielőtt a tea elkészült volna. — A te nagy mártírod nálam ül a konyhában. Éppen a második zacskó gombócot tünteti el.
— Panaszkodik? — kérdeztem óvatosan.
— Hogyne panaszkodna! Azt hajtogatja, hogy neked adta az egész fiatalságát, te meg még a pihenést is sajnálod tőle.
Felnevettem az orrom alatt, miközben forró vizet öntöttem a csészékbe.
— Erzsébet Katalin, értse meg…
— Lilla, ne magyarázkodj — emelte fel parancsolóan a kezét. — Te dolgozol. Te fizeted azt az átkozott fürdőszobát, vigye el a fene. Három hónapja te tartod el őt, és ezek után még neked kellene elküldened a tengerpartra? Az eszemnél vagyok, lányom. Meg is mondtam neki: „Gáborkám, azért a határokat ne veszítsd már szem elől.”
Megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt.
— És mit szólt hozzá?
Erzsébet Katalin arcáról ekkor eltűnt a mosoly. Két kezébe fogta a csészét, mintha a forróságával akarná átmelegíteni száraz, májfoltos ujjait, aztán nagyon komolyan rám nézett.
— Na, Lilla, itt kezdődik az igazán érdekes része. Először tombolni kezdett. Aztán egyszer csak leeresztett, mint a kiszúrt labda. Meggörnyedt, leszegte a vállát, és csak ült ott, a terítő szélét kapargatva. Akkor sarokba szorítottam. Kérdeztem tőle: mi ez a bolondéria? Miféle tengerpart, amikor a családi kasszában akkora lyuk van, mint egy kút?
Belekortyolt a teába, csak egy aprót.
— Tudod, mit mondott? Nem pihenni akart ő menni. Azt akarta, hogy Sanyi bácsi meg a többiek előtt megőrizze a látszatot. Szégyelli bevallani a férfiaknak, hogy nincs munkája. Hogy úgy érzi, senkinek sem kell.
Megdermedtem. A kezemben finoman megremegett a csésze.
— Hogy érti azt, hogy senkinek sem kell?
— Pontosan úgy, ahogy mondom, Lilla. Tizenöt évet húzott le ugyanazon a helyen. Még a dicsőségtáblára is kitették. Aztán jöttek az újak, a fiatalok, és úgy dobták ki, mint egy széttaposott cipőt. Ő pedig fél. Ezt kell megértened.
— Mitől fél? A munkától?
— Az elutasítástól — vágta rá keményen Erzsébet Katalin. — Attól retteg, hogy elmegy jelentkezni, és a szemébe mondják: „Maga már nem illik ide a kora miatt”, vagy egyszerűen azt: „Nincs szükségünk magára.” Ezért talál hibát minden álláshirdetésben. Az egyik túl messze van, a másik túl korán kezdődik. Csak ne kelljen odaállnia valaki elé, hogy újra arcul csapják.
Elhallgattunk. A csendben hallani lehetett az öreg hűtő tompa zúgását. A fürdőszobából pedig a megszokott, kongó visszhanggal érkezett a vízcseppek hangja. Csepp. Csepp. Csepp.
Valami megmozdult bennem, mintha hirtelen más fényt kapott volna minden. Eszembe jutott, hogy Gábor az elbocsátása utáni első hetekben hosszú percekig ült az ágy szélén, üres tekintettel maga elé meredve. Láttam magam előtt, ahogy idegesen csatornát váltott, valahányszor gazdasági hírek mentek a tévében. És azt is, hogy lassan teljesen felhagyott azzal, hogy felhívja a régi munkatársait.