„Ha nem adsz pénzt a nyaralásra, beadom a válókeresetet!” Gábor fenyegetően kiáltotta, majd dühösen a hálószobába vonult és látványosan csomagolni kezdett

Ez a keserű helyzet fájdalmasan igazságtalan.
Történetek

Nem puszta lustaságról volt szó. Inkább arról a dermesztő, ragacsos félelemről, amely akkor telepszik rá egy férfira, amikor kicsúszik a lába alól a talaj.

— Erzsébet Katalin… — szólaltam meg halkan. — Én ezt tényleg nem vettem észre. Azt hittem, egyszerűen csak rám telepedett, és kihasznál.

Anyósom azonnal visszaváltott a megszokott, csípős hangjára.

— Az egyik nem zárja ki a másikat — fújt egyet. — Félni lehet. A te pénzeden élni, közben meg válással fenyegetni téged, azt nem lehet. Ne hidd, hogy mentegetem. Csak azt akarom, hogy lásd: nem valami zsarnokkal harcolsz, hanem egy megrémült ostobával.

— És most mit csináljak? — kérdeztem tanácstalanul.

— Semmit — tolta el magától határozottan az üres csészét. — Hadd üljön csak nálam. A gombócaim holnaputánra elfogynak, a nyugdíj meg még messze van. Meglátod, úgy fog mocorogni, mint a kisangyal. Te pedig tedd azt, amit elterveztél. Cseréld ki azt a fürdőkádat.

Miután elment, még sokáig ültem egyedül a konyhában.

Elvileg minden világossá vált. Meg kellett volna sajnálnom a férjemet. Felhívni, mondani neki valami kedveset, hazahívni. Csakhogy anyósom mondata újra meg újra visszhangzott bennem: félni szabad, más nyakán élni nem.

Ha most én hívom vissza, hazajön. Visszafekszik ugyanarra a kanapéra, és kezdődik elölről az egész játszma: én húzom az igát, ő pedig a világ által meg nem értett, depressziós zseni szerepében üldögél. Nem. Ezt a mintát most kellett eltörni.

Másnap reggel elővettem a félretett pénzt. Felhívtam az építőanyag-üzletet, és megrendeltem a kádat. Nem valami különlegeset: egyszerű acélkád volt, de új, vakítóan fehér és tiszta. Szombatra pedig leszerveztem a mestereket.

A szombat kisebb házi katasztrófává változott. Két mogorva vízvezeték-szerelő csörömpölve bontotta ki a régi, öntöttvas szörnyeteget. A por úgy lebegett, mintha köd ereszkedett volna a lakásra. A folyosó felét dobozok, tömítőanyagok, csövek és szerszámok foglalták el.

Éppen kávét főztem a munkásoknak, amikor meghallottam, hogy kattan a zár.

Gábor állt az ajtóban. Ugyanazzal a sporttáskával. Csakhogy a tartása már messze nem volt olyan sértett és büszke, mint három nappal korábban.

Pislogva nézett végig a folyosón uralkodó felforduláson. Mellette egy testes szerelő éppen egy rozsdás csövet vonszolt ki a lépcsőház felé.

— Ez meg mi? — kérdezte Gábor, és ösztönösen a falhoz lapult.

— Felújítás — feleltem röviden, miközben kiléptem a tálcával. — A holmidért jöttél? Még nem pakoltam össze, ne haragudj, nem igazán volt rá időm.

Gábor zavartan megállt. Letette a táskát a földre, aztán belenyúlt a másik kezében szorongatott zacskóba, és előhúzott belőle egy kerek, pirosra sült kenyeret.

— Ez micsoda? — most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

— Kenőpénz — mondta halkan.

— Elég gyenge próbálkozás — fontam össze a karomat a mellkasom előtt.

Nagyot sóhajtott. Levette a kabátját, felakasztotta a fogasra.

— Akkor kiegészítem egy vallomással. Hülye voltam.

A fürdőszobából éles visítással felbőgött a sarokcsiszoló, ezért közelebb kellett lépnünk egymáshoz, hogy halljuk, mit mond a másik.

— Zoltán tegnap felhívott — kiabálta túl a zajt Gábor. — Azt mondta, náluk az egyik fickó teljesen kiesett, sürgősen kell valaki helyettesíteni. Én meg… szóval elmentem.

Letettem a tálcát a kis szekrényre. A szívem gyorsabban kezdett verni, de igyekeztem semmit sem mutatni belőle.

— És?

— Hétfőtől kezdek. Próbaidővel. A műszak fél hatkor indul.

Bűnbánóan nézett rám, kissé alulról, mint egy gyerek, aki betörte az ablakot, de végül maga jött bevallani.

— És a válás? — kérdeztem, minden erőmmel próbálva szigorúnak maradni.

Gábor elmosolyodott. Fáradtan, de őszintén.

— A válás elmarad. Finanszírozási érdeklődés hiányában. Anyám meglehetősen közérthetően ismertette velem a családi költségvetés alapelveit.

— Na, ez már értelmes takarékossági intézkedés — bólintottam.

Közelebb lépett, és óvatosan megfogta a vállamat.

— Lilla. Én akkor tényleg megijedtem. Attól, hogy elküldenek ezzel a munkával. Hogy öregnek tartanak. A nyaralással meg… szégyelltem magam a többiek előtt. Mint valami sértődött kamasz, komolyan mondom. Bocsáss meg. Észre sem vettem, mikor süllyedtem bele ebbe a mocsárba.

Nem szónokolt, nem játszotta meg magát. Egyszerűen mondta. És abban a pillanatban megértettem, hogy vége. Az a feszültség, amely három hónapja ott feszült közöttünk, hirtelen kipukkadt, és mintha lefolyt volna az új csatornacsőben.

— Megbocsátok — tettem a kezem a mellkasára. — De egy dolgot érts meg: a régi rend nem jön vissza. Amíg mindketten dolgozunk, a gondokat is együtt oldjuk meg. Ha valaki elfárad vagy fél, leül a konyhába, és azt mondja: „Lilla, félek.” Nem pedig kockás táskákkal fenyeget. Megegyeztünk?

— Megegyeztünk — fújta ki a levegőt olyan megkönnyebbülten, mintha egy mázsás zsákot dobott volna le magáról. Aztán oldalra sandított a fürdőszoba felé, ahonnan a vízvezeték-szerelő hangos méltatlankodása hallatszott a régi csövek miatt. — Figyelj csak, ezek rendesen illesztik ott azokat a csöveket? Hadd nézzem meg…

És már határozott léptekkel indult is bele a porfelhőbe.

Három hét telt el.

Az életünk új ritmust vett fel: szokatlan volt, de valahogy mégis egészségesebbnek, igazabbnak tűnt. Az ébresztőóra most már hajnali négykor szólalt meg. Gábor a lelke mélyéig gyűlölte ezt az időpontot. Minden reggel morogva, nyögve és nagy sóhajokkal kászálódott ki az ágyból.

Mélyebben értjük az életet