Nem puszta lustaságról volt szó. Inkább arról a dermesztő, ragacsos félelemről, amely akkor telepszik rá egy férfira, amikor kicsúszik a lába alól a talaj.
— Erzsébet Katalin… — szólaltam meg halkan. — Én ezt tényleg nem vettem észre. Azt hittem, egyszerűen csak rám telepedett, és kihasznál.
Anyósom azonnal visszaváltott a megszokott, csípős hangjára.
— Az egyik nem zárja ki a másikat — fújt egyet. — Félni lehet. A te pénzeden élni, közben meg válással fenyegetni téged, azt nem lehet. Ne hidd, hogy mentegetem. Csak azt akarom, hogy lásd: nem valami zsarnokkal harcolsz, hanem egy megrémült ostobával.
— És most mit csináljak? — kérdeztem tanácstalanul.
— Semmit — tolta el magától határozottan az üres csészét. — Hadd üljön csak nálam. A gombócaim holnaputánra elfogynak, a nyugdíj meg még messze van. Meglátod, úgy fog mocorogni, mint a kisangyal. Te pedig tedd azt, amit elterveztél. Cseréld ki azt a fürdőkádat.
Miután elment, még sokáig ültem egyedül a konyhában.
Elvileg minden világossá vált. Meg kellett volna sajnálnom a férjemet. Felhívni, mondani neki valami kedveset, hazahívni. Csakhogy anyósom mondata újra meg újra visszhangzott bennem: félni szabad, más nyakán élni nem.
Ha most én hívom vissza, hazajön. Visszafekszik ugyanarra a kanapéra, és kezdődik elölről az egész játszma: én húzom az igát, ő pedig a világ által meg nem értett, depressziós zseni szerepében üldögél. Nem. Ezt a mintát most kellett eltörni.
Másnap reggel elővettem a félretett pénzt. Felhívtam az építőanyag-üzletet, és megrendeltem a kádat. Nem valami különlegeset: egyszerű acélkád volt, de új, vakítóan fehér és tiszta. Szombatra pedig leszerveztem a mestereket.
A szombat kisebb házi katasztrófává változott. Két mogorva vízvezeték-szerelő csörömpölve bontotta ki a régi, öntöttvas szörnyeteget. A por úgy lebegett, mintha köd ereszkedett volna a lakásra. A folyosó felét dobozok, tömítőanyagok, csövek és szerszámok foglalták el.
Éppen kávét főztem a munkásoknak, amikor meghallottam, hogy kattan a zár.
Gábor állt az ajtóban. Ugyanazzal a sporttáskával. Csakhogy a tartása már messze nem volt olyan sértett és büszke, mint három nappal korábban.
Pislogva nézett végig a folyosón uralkodó felforduláson. Mellette egy testes szerelő éppen egy rozsdás csövet vonszolt ki a lépcsőház felé.
— Ez meg mi? — kérdezte Gábor, és ösztönösen a falhoz lapult.
— Felújítás — feleltem röviden, miközben kiléptem a tálcával. — A holmidért jöttél? Még nem pakoltam össze, ne haragudj, nem igazán volt rá időm.
Gábor zavartan megállt. Letette a táskát a földre, aztán belenyúlt a másik kezében szorongatott zacskóba, és előhúzott belőle egy kerek, pirosra sült kenyeret.
— Ez micsoda? — most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.
— Kenőpénz — mondta halkan.
— Elég gyenge próbálkozás — fontam össze a karomat a mellkasom előtt.
Nagyot sóhajtott. Levette a kabátját, felakasztotta a fogasra.
— Akkor kiegészítem egy vallomással. Hülye voltam.
A fürdőszobából éles visítással felbőgött a sarokcsiszoló, ezért közelebb kellett lépnünk egymáshoz, hogy halljuk, mit mond a másik.
— Zoltán tegnap felhívott — kiabálta túl a zajt Gábor. — Azt mondta, náluk az egyik fickó teljesen kiesett, sürgősen kell valaki helyettesíteni. Én meg… szóval elmentem.
Letettem a tálcát a kis szekrényre. A szívem gyorsabban kezdett verni, de igyekeztem semmit sem mutatni belőle.
— És?
— Hétfőtől kezdek. Próbaidővel. A műszak fél hatkor indul.
Bűnbánóan nézett rám, kissé alulról, mint egy gyerek, aki betörte az ablakot, de végül maga jött bevallani.
— És a válás? — kérdeztem, minden erőmmel próbálva szigorúnak maradni.
Gábor elmosolyodott. Fáradtan, de őszintén.
— A válás elmarad. Finanszírozási érdeklődés hiányában. Anyám meglehetősen közérthetően ismertette velem a családi költségvetés alapelveit.
— Na, ez már értelmes takarékossági intézkedés — bólintottam.
Közelebb lépett, és óvatosan megfogta a vállamat.
— Lilla. Én akkor tényleg megijedtem. Attól, hogy elküldenek ezzel a munkával. Hogy öregnek tartanak. A nyaralással meg… szégyelltem magam a többiek előtt. Mint valami sértődött kamasz, komolyan mondom. Bocsáss meg. Észre sem vettem, mikor süllyedtem bele ebbe a mocsárba.
Nem szónokolt, nem játszotta meg magát. Egyszerűen mondta. És abban a pillanatban megértettem, hogy vége. Az a feszültség, amely három hónapja ott feszült közöttünk, hirtelen kipukkadt, és mintha lefolyt volna az új csatornacsőben.
— Megbocsátok — tettem a kezem a mellkasára. — De egy dolgot érts meg: a régi rend nem jön vissza. Amíg mindketten dolgozunk, a gondokat is együtt oldjuk meg. Ha valaki elfárad vagy fél, leül a konyhába, és azt mondja: „Lilla, félek.” Nem pedig kockás táskákkal fenyeget. Megegyeztünk?
— Megegyeztünk — fújta ki a levegőt olyan megkönnyebbülten, mintha egy mázsás zsákot dobott volna le magáról. Aztán oldalra sandított a fürdőszoba felé, ahonnan a vízvezeték-szerelő hangos méltatlankodása hallatszott a régi csövek miatt. — Figyelj csak, ezek rendesen illesztik ott azokat a csöveket? Hadd nézzem meg…
És már határozott léptekkel indult is bele a porfelhőbe.
Három hét telt el.
Az életünk új ritmust vett fel: szokatlan volt, de valahogy mégis egészségesebbnek, igazabbnak tűnt. Az ébresztőóra most már hajnali négykor szólalt meg. Gábor a lelke mélyéig gyűlölte ezt az időpontot. Minden reggel morogva, nyögve és nagy sóhajokkal kászálódott ki az ágyból.