– Anya azt mondta, át kell adnod nekünk a nyaralót, hiszen nektek úgy sincs gyereketek – közölte Vivien abban a pillanatban, hogy belépett a lakásba.
Júlia kezében megállt a vízforraló. A forró víz tovább csorgott a teáskannába, már rég túlcsordult volna, de ő észre sem vette. A mondat úgy érte, mint egy váratlan pofon: élesen, fájdalmasan, minden előzmény nélkül. A sógornője az előszobában állt, még a kabátját sem vette le, és olyan arcot vágott, mintha jogosan járó tartozást jött volna behajtani. Mögötte ott magasodott Erika, az anyósa, aki úgy tett, mintha épp a tapéta mintázata kötötte volna le minden figyelmét.
A nyaraló. Az a bizonyos kis ház Nyíregyháza környékén, amelyet Júlia alig fél éve örökölt a nagymamájától. Apró, fából épült hétvégi ház faragott ablakkeretekkel, öreg almafákkal teli kerttel és vadszőlővel befuttatott lugassal. Az egyetlen hely a világon, amely valóban csak az övé volt. Ahol végre mély levegőt vehetett, anélkül hogy Tamás rokonainak ítélkező tekintetét kellett volna lesnie.
– Mégis miért kellene odaadnom? – tért végre magához Júlia, és letette a vízforralót az asztalra. A keze alig észrevehetően remegett a felháborodástól.
Vivien látványosan megforgatta a szemét, mintha egy értetlen gyereknek magyarázna valami magától értetődőt.
– Hogyhogy miért? Két gyerekem van, nőnek, szükségük van friss levegőre, kertre, természetre. Ti Tamással amúgy is alig jártok ki oda. Minek álljon kihasználatlanul?
Erika ekkor rögtön bekapcsolódott, és olyan magabiztosan lépett be a szobába, mintha ő volna a ház úrnője.
– Júliácskám, ne viselkedj már úgy, mintha idegenek lennénk! Egy család vagyunk. A családban minden közös. Viviennek és a gyerekeknek most sokkal nagyobb szükségük van rá. Te rendes lány vagy, biztosan megérted.
„Rendes lány.” Erika mindig ezt a kifejezést használta, valahányszor el akart érni nála valamit. Akkor is, amikor a régi, de még tökéletesen működő mosógépet kellett átengedni Viviennek, mert „neki ott vannak a gyerekek”. Akkor is, amikor nagyobb összeget kértek kölcsön „csak fizetésig”, amit aztán soha senki nem adott vissza. És akkor is, amikor Júliának szabadságot kellett kivennie, hogy vigyázzon az unokaöccseire, miközben Vivien szépségszalonról szépségszalonra járt.
Júlia az órára pillantott. Tamásnak nagyjából egy óra múlva kellett volna hazaérnie a munkából. Tudta, hogy meg kellene várnia, és vele együtt megbeszélni ezt az egészet. Mégis érezte, hogy odabent valami végleg megrepedt. Talán ez volt az utolsó kavics, amely alatt összeroskadt a türelem gátja.
– Nem – mondta határozottan.
Vivien felhorkant.
– Az meg mit jelentsen, hogy nem? Tamással még csak nem is beszéltél róla!
– A nyaraló az én nevemen van. A nagymamámtól örököltem. És nem áll szándékomban senkinek sem odaadni.
Erika a levegőbe csapta a kezét, mintha épp valami világméretű tragédia tanúja lenne.
– Jaj, Júlia, hát miféle ember vagy te? A saját családodnak sem akarsz segíteni! Majd ha Tamás hazajön, ő elmagyarázza neked, hogyan szokás ez normális családokban!
Ebben a pillanatban kinyílt a bejárati ajtó. Tamás a megszokottnál korábban ért haza. Amikor meglátta az anyját és a húgát, először öröm futott át az arcán, de aztán megérezte a szobában feszülő, fullasztó csendet.
– Mi történt? – kérdezte, miközben levette a kabátját.
Vivien azonnal odasietett hozzá.
– Tamás, a feleséged teljesen elszemtelenedett! A gyerekeknek kérjük a nyaralót, ő meg úgy kapaszkodik bele, mintha aranyból lenne!
Tamás zavartan nézett Júliára. A nő pontosan ismerte ezt a tekintetet. Már látta benne a megszokott döntést: megint a saját rokonai mellé fog állni, ahogy annyiszor korábban.
– Júlia, őszintén szólva, mihez kezdünk azzal a házzal? – kezdte óvatosan. – Egész nyáron talán kétszer voltunk ott. Viviennek viszont ott vannak a gyerekei…
– Viviennek van férje, aki egészen jól keres – vágott közbe Júlia. – Ha nyaralóra van szükségük, vegyenek egyet, vagy béreljenek.
– Micsoda beszéd ez! – háborodott fel Erika. – Élő rokonok mellett bérelni? Micsoda szégyen! Mit szólnának az emberek?
Júlia érezte, ahogy a mellkasában forrni kezd a düh. Az évek alatt lenyelt sérelmek, a némán elfogadott elvárások, az állandó engedmények és békítő kompromisszumok egyszerre izzó lávaként készültek kitörni belőle.
– És vajon mit szólnának az emberek ahhoz, hogy önök más tulajdonát követelik? – kérdezte, egyenesen az anyósa szemébe nézve. – Vagy ez már nem számít?
Erika arca bíborszínűre váltott.
– Más tulajdonát? Te senkiként kerültél ebbe a családba! Mi befogadtunk, elfogadtunk, otthont adtunk neked! Tamás feleségül vett, pedig bárkit találhatott volna magának!
Ezek a szavak jelentették az utolsó cseppet.