Júlia lassan felállt, kihúzta magát, és végre kimondta mindazt, amit hosszú évek óta magába fojtott:
– Tudja mit, Erika? Ebből elég volt. Nem tűröm tovább. Ön és Vivien éveken át úgy bántak velem, mintha cseléd lennék ebben a családban. Nekem kellett engednem, segítenem, adnom, hallgatnom. A hétvégéimet az önök unokáira áldoztam. A pénzemet az önök gondjaira költöttem. Az idegeimet az önök szeszélyei emésztették fel. Közben pedig folyamatosan azzal jöttek, hogy hálásnak kellene lennem, amiért engem „befogadtak”. Hát akkor köszönöm, de ebből nem kérek többet. Nem akarok tovább egy ilyen „család” része lenni.
Tamás közbe akart szólni:
– Júlia, most túl messzire mész. Anya csak aggódik az unokái miatt…
Júlia ekkor felé fordult. A férfi a tekintetében valami olyasmit látott, amit addig soha: nem könnyeket, nem sértettséget, hanem jeges, megmásíthatatlan eltökéltséget.
– Tamás, az anyád nem az unokáiért aggódik, hanem azért, hogy továbbra is irányíthasson téged. És ezt te is pontosan tudod. Csak neked kényelmesebb úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mint egyszer végre nemet mondani neki. Te mindig a legkönnyebb utat választod, az árát viszont én fizetem meg.
– Hogy merészelsz így beszélni? – visított fel Vivien. – Tamás, hallod ezt? A saját anyánkat sértegeti!
Júlia azonban már nem figyelt rájuk. Bement a hálószobába, kinyitotta a szekrényt, és elővett egy utazótáskát. Nyugodt, szinte gépies mozdulatokkal kezdte belepakolni a ruháit, mintha nem is hallaná a háta mögül érkező kiabálást.
Tamás utána rohant.
– Júlia, hagyd abba! Hová akarsz menni?
– A nyaralóba – felelte, miközben behúzta a táska cipzárját. – Az ÉN nyaralómba. Gondolkodnom kell.
– De… de hát beszélnünk kellene erről…
– Beszéltünk, Tamás. Nem egyszer, nem kétszer. És te minden alkalommal őket választottad. Talán itt az ideje, hogy nélkülem élj velük egy darabig, és rájöjj, mennyibe kerül neked ez az egész.
Felkapta a táskát, és kilépett a hálóból. A nappaliban Erika és Vivien várták, mindketten dühtől eltorzult arccal.
– Hát akkor menj csak a híres nyaralódba! – köpte oda Vivien. – Ülj ott egyedül, mint valami sértődött királynő! Tamás majd talál magának egy rendes feleséget, aki tudja, mit jelent a család tisztelete!
Erika színlelt bánattal sóhajtott fel:
– Én mindig mondtam, hogy ebből a nőből semmi jó nem lesz. Terméketlen önző alak.
A „terméketlen” szó úgy hasított Júlia szívébe, mintha késsel vágtak volna bele. Tamással három éve próbálkoztak gyerekkel. Három év vizsgálat, kezelés, reménykedés és csalódás állt mögöttük. Erika minderről pontosan tudott. És most mégis oda ütött, ahol a legjobban fájt.
Júlia megállt az ajtóban. Visszanézett rájuk: a tanácstalanul álló férjére, a kárörvendő Vivienre és Erikára, akinek arcán az igazságos felháborodás álarca feszült.
– Tudják, mi a maguk legnagyobb baja? – kérdezte halkan, mégis teljesen érthetően. – Annyira megszokták, hogy mindent elvesznek, hogy már elfelejtettek adni. Szeretetet követelnek, miközben maguk képtelenek szeretni. Tiszteletet várnak, de senkit nem tisztelnek. Előbb-utóbb csak olyan emberek maradnak maguk körül, akik ugyanilyenek. Én pedig nem akarok ilyenné válni.
Ezzel kilépett a lakásból, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót.
Majdnem két órán át tartott az út a nyaralóig. Júlia a régi, de megbízható autójával ment, amelyet még a házassága előtt vett magának. Az ablakon túl lassan váltották egymást a Győr környéki tájak: erdősávok, szántóföldek, apró falvak és elhagyatott mellékutak. Minden egyes kilométerrel, amely távolabb vitte a várostól, úgy érezte, mintha a mellkasára nehezedő szorítás lassan engedni kezdene.
A nyaraló hűvös csönddel fogadta. Júlia kinyitotta a kiskaput, és mélyen beszívta a virágzó orgona illatát. A kis ház pontosan olyan otthonosnak és ismerősnek tűnt, mint akkor, amikor a nagymamája még élt. Ugyanazok a csipkefüggönyök lógtak az ablakokban, ugyanaz a lépcsőfok nyikordult meg a verandán.
Belépett, felkapcsolta a villanyt. A falon régi fényképek sorakoztak: a nagymamája fiatalon, a nagyapja egyenruhában, az édesanyja kislányként. Az ő családja. Az igazi családja, ahol nem azért szerették, mert hasznos volt, hanem egyszerűen azért, mert létezett.
Júlia vizet tett fel teának, majd elővette a tálalószekrényből a nagymamája kék virágos csészéjét. Leült az ablak melletti asztalhoz, ugyanoda, ahol egykor a nagymamája kötögetett, és meséket mondott neki.
A telefonja szinte megállás nélkül rezgett és csörgött. Tamás negyedóránként hívta, de Júlia egyetlen hívást sem fogadott. Aztán megérkeztek az üzenetek is. Először a férjétől: könyörgés, hogy menjen vissza, ígéret, hogy beszélni fog az anyjával. Később Vivientől jöttek a fenyegetések és sértések. Erikától pedig sorra érkeztek a manipulatív üzenetek.