Azt hajtogatta bennük, hogy felment a vérnyomása, és természetesen mindez Júlia hibája.
Júlia ekkor egyszerűen kikapcsolta a telefont.
Az első éjszaka a nyaralóban szinte teljesen ébren telt. A régi kanapén feküdt, magára húzva a nagymamája foltokból varrt takaróját, és csak gondolkodott. Végigpörgette magában az életét, a házasságát, azt, mikor és hogyan engedte, hogy mások kényük-kedvük szerint használják. Eszébe jutott minden alkalom, amikor nemet kellett volna mondania, ő mégis bólintott. Minden helyzet, amikor Tamás kiállhatott volna mellette, de inkább hallgatott.
Reggel kiment a kertbe. Az almafák virágba borultak, a fehér szirmok lassan hullottak a fűre, mintha hó esne. Júlia elővette a metszőollót, és nekiállt rendbe tenni a ribizlibokrokat. A kétkezi munka segített kitisztítani a fejét.
Dél körül megérkezett Tamás. Júlia hallotta az autó ajtajának csapódását, aztán a kiskapu nyikorgását. Nem fordult hátra, tovább igazgatta az ágakat.
– Júlia – szólította meg a férje. – Beszélhetnénk?
Júlia kiegyenesedett, letette a metszőollót, és csak akkor nézett rá. Tamás gyűrött volt, borostás, fáradt arcú. Látszott rajta, hogy ő sem aludt sokat.
– Mondd – felelte röviden.
Tamás közelebb lépett, de pár méterre tőle megállt.
– Júlia, most komolyan, mire volt ez jó? Anya teljesen kikészült. Vivien is megsértődött. Miért kellett így viselkedned?
– És nekik miért kellett idejönniük, hogy követeljék a nyaralómat?
– Nem követelték. Csak kérték. A gyerekek miatt.
Júlia lassan megrázta a fejét.
– Tamás, te tényleg nem érzed a különbséget? Vagy csak nem akarod észrevenni?
A férfi elbizonytalanodott, majd halkan, tétován megszólalt:
– Figyelj… talán jobb lenne, ha odaadnánk nekik. Úgysem járunk ide gyakran. Ők meg akkor végre békén hagynának minket.
Júlia abban a pillanatban érezte, hogy valami végleg elszakad benne. Az utolsó vékony szál is, amelybe addig kapaszkodott: a remény, hogy Tamás egyszer megérti, és mellé áll.
– Nem, Tamás. Nem hagynának békén. A nyaraló után mást akarnának. Aztán megint mást. Te pedig újra azt mondanád, hogy adjuk oda, csak ne legyen veszekedés. Mert neked könnyebb lemondani rólam, mint megvédeni engem.
– Nem rólad mondok le! Csak… ők a családom. Nem küldhetem el őket a fenébe.
– Én viszont elküldhetem? Én nem vagyok a családod?
Tamás zavarba jött.
– Dehogynem vagy az. Csak ők… ők vér szerint a hozzátartozóim.
Ez a mondat kimondatlan ítéletként zuhant közéjük. Júlia hirtelen, fájdalmas pontossággal megértette: a férje szemében ő mindig kívülálló marad. Valaki, aki csak odakerült. Aki alkalmazkodjon, engedjen, tűrjön.
– Tudod, Tamás – mondta végül nyugodt hangon –, most értettem meg valami nagyon fontosat. A családot nem a vér határozza meg. Hanem az, hogy kik szeretnek, kik óvnak, kik állnak melléd. Te pedig soha nem az én oldalamon álltál. Mindig őket választottad.
– Júlia, ne csinálj ebből drámát. Menjünk haza, és beszéljük meg rendesen…
– Nem. Én itt maradok. Te pedig menj vissza az igazi családodhoz. Kíváncsi vagyok, milyen lesz nektek nélkülem, a kényelmes Júlia nélkül, akire mindent rá lehetett tolni.
Tamás egy darabig csak toporgott előtte. Aztán hirtelen elöntötte a düh.
– Tudod mit? Anyának igaza van! Önző vagy! Csak magaddal törődsz!
– Lehet – bólintott Júlia. – De képzeld, tetszik. Öt év után először végre magamra gondolok. És ez kifejezetten jó érzés.
Tamás szó nélkül megfordult, és elment. A kiskapu nagyot csattant mögötte. Júlia nézte, ahogy az autója eltűnik a kanyar után, majd visszalépett a bokrokhoz. Estig be kellett fejeznie a metszést.
A következő napok különös csendben teltek. Júlia rendbe szedte a házat, kitakarította a kertet, elővette a nagymamája régi könyveit, és egyszerű ételeket főzött magának. A telefonját naponta egyszer kapcsolta be, kizárólag azért, hogy megnézze a munkahelyi leveleit. A magánüzeneteket meg sem nyitotta.
Az ötödik napon megérkezett Nóra, a barátnője. Ő volt az egyetlen, akinek Júlia elárulta, hol van.
– Te aztán tudsz felfordulást csinálni! – mondta Nóra, miközben kiszállt a kocsiból. – Az egész tyúkóljuk a feje tetejére állt miattad!
Kiültek a verandára, Júlia teát főzött.
– Mesélj – kérte csendesen. – Mi történik odakint?
Nóra gúnyosan felhorkant.
– Kész színház. Az anyósod mindenkinek előadja, milyen hálátlan vagy. Vivien a közösségi oldalakon ír hosszú bejegyzéseket a mérgező emberekről. Tamás meg úgy jár-kel, mint egy elvert kutya.
– Sajnálod?
– Nem – vágta rá Nóra. – Magának köszönheti. Férfiként kellett volna viselkednie, nem anyuci kicsi fiaként. Jól tetted, hogy eljöttél.
Júlia nem válaszolt azonnal. Csak ült a verandán, és a virágba borult kertet nézte.