— Nem úgy van, ahogy képzeled — szólalt meg a férjem.
— Persze, tudom. Petrához csak sakkozni jártál át — vágtam rá.
Gábor megtorpant az előszoba küszöbén. Két utazótáskája már ott várta az ajtó mellett, gondosan behúzott cipzárral. A kabátját a fogantyúra terítette, mintha egy szállodai kijelentkezéshez készülődne. Előbb a csomagokra nézett, aztán rám, és szinte láttam, ahogy a fejében villámgyorsan átáll valami. A betanult mondat, hogy „beszélnünk kell”, hirtelen használhatatlanná vált.
— Nóra, várj egy percet.
— Várok. A kulcsokat tedd a kis szekrényre.
Nem tette le őket. Cipőben ácsorgott a lábtörlőn, az arcára pedig kiült az a jól ismert kifejezés: ő az, aki irányítani szokta a beszélgetéseket. A munkahelyén ezt tárgyalástechnikának hívták. Itthon is mindig ő vitte a szót. Huszonhárom év házasság alatt egyszer sem én kezdtem a döntő beszélgetést. Most viszont igen.
— Honnan tudsz Petráról?
Nem válaszoltam. Bementem a konyhába, és feltettem a vízforralót. Tényleg teát akartam inni. Három héten át készültem erre az estére, és amikor végre elérkezett, nem ürességet éreztem magamban. Inkább valami különös nyugalmat, olyat, mint egy hosszú álmatlan időszak után, amikor az ember végre meghoz egy döntést, és el tud aludni.
Petráról teljesen véletlenül szereztem tudomást. Gábor a telefonját töltőn hagyta, ő pedig elment zuhanyozni. Nem vagyok az a nő, aki más üzenetei között kutakodik. Csakhogy a kijelző magától felvillant. Hangüzenet érkezett. Egy női hang szólt belőle, meleg, magabiztos tónusban: „Várlak, ne késs sokat.”
Már aznap este rendezhettem volna jelenetet. Nem tettem.
Leültem a konyhaasztalhoz, töltöttem magamnak egy pohár vizet, és gondolkodni kezdtem. Ez a lakás az apámtól maradt rám. Apa hét éve halt meg, és rám hagyta a háromszobás lakását a Piac utcán. Gábor még az esküvőnk előtt költözött ide, aztán lassanként elkezdte úgy emlegetni, hogy „a mi lakásunk”, később már csak annyit mondott: „a lakás”, mintha magától nőtt volna ki a földből. Az autót két éve vettem, a saját pénzemből, amikor előléptettek. Mégis ő használta gyakrabban, mert neki „a munkájához kellett”. Nekem megfelelt a villamos is.
Eszter, a barátnőm, akkor a telefonban csak ennyit kérdezett:
— Te ezt most komolyan gondolod?