— Miért, szerinted utána kellene rohannom az utcán, és kiabálnom vele?
— Nem ezt mondom. De legalább sírhatnál egy kicsit.
— Eszter, én már kisírtam magam. Kedden. Másfél órán keresztül. Ennyi elég volt.
A következő két hetem azzal telt, hogy mindent előkerestem, ami számíthatott. Megnéztem a tulajdoni papírokat, és ott állt rajtuk az én nevem. Elővettem az autó adásvételi szerződését is. Aztán újra átolvastam a házassági szerződést, amelyet húsz évvel korábban írtunk alá, anyám határozott kérésére. Akkor azt mondta: „Nórikám, egy papír nem a bizalmatlanságról szól, hanem arról, hogy minden világos legyen.” Gábor nevetett rajta, és aláírta. Harmincéves volt, és meg volt győződve róla, hogy ez csak üres formaság.
Kiderült, hogy a formaságok néha nagyon is hasznosak.
Belépett a konyhába. A cipőjét nem vette le. Nem a parketta miatt szúrt belém a látvány, hanem azért, mert ezt korábban mindig megtette. Most viszont ott állt bakancsban, mintha fejben már nem is ehhez a lakáshoz tartozna.
— Nóra, beszéljük meg normálisan.
— Rendben. A lakáskulcsot és az autó kulcsát kérem. A holmidat összepakoltam, átnézheted, ha akarod. A télikabátodat a bal oldali táskába tettem.
Leült a hokedlire. Nehézkesen, úgy, ahogy azok a férfiak ülnek le, akik hirtelen nem tudják, hová tegyék a kezüket.
— Most kidobsz?
— Nem. Te mész el. Petrához. Én csak megkönnyítettem a pakolást.
— Honnan veszed, hogy…
— Gábor. Három hete tart. Tizenegykor jöttél haza, idegen parfüm volt rajtad, és a fürdőszobában törölgetted az üzeneteidet. Nem vagyok sem süket, sem vak. Negyvenhat éves vagyok, nem tizenhat.
Végighúzta a tenyerét az arcán. Én közben teát készítettem magamnak. Filter, forró víz, egy kanál méz. A kezem egyáltalán nem remegett, és erre akkor különösen büszke voltam.
— Ez azért nem ilyen egyszerű — mondta.
— Nekem nagyon is az. A lakás az enyém, az autó az enyém, a kulcsokat tedd a komódra. Melyik része nem világos?
— Tudod jól, mennyit tettem bele ebbe az otthonba…
— Tudom. Felszerelted a karnisokat a hálóban, és kétszer kihívtad a vízvezeték-szerelőt. Minden mást én fizettem. Ha szeretnéd, végigmehetünk a számlákon is. A mappát a szekrényben tartom.
Erre elhallgatott. Nem sértettségből, nem is büszkeségből; egyszerűen nem maradt olyan mondata, amelyet gondolkodás nélkül kimondhatott volna.