A taps pontosan abban a pillanatban tört ki, amikor a férjem kimondta az utolsó szót.
– És természetesen – folytatta Zoltán széles, magabiztos mosollyal, miközben magasba emelte a borospoharát –, ezt a házat egy napon az édesanyám fogja megkapni. Elvégre a családban kell maradnia.
Egy rövid másodpercre olyan csend lett, mintha mindenki levegőt venni is elfelejtett volna.
Aztán valaki tapsolni kezdett.
A húga, Eszter azonnal csatlakozott hozzá. Az apja elégedetten elmosolyodott. Még a nagynénje is, aki addig szinte egyetlen szót sem szólt egész este, elismerően bólintott.
– Na, ilyen egy rendes fiú – jegyezte meg az apósom.
Én a hosszú étkezőasztal túlsó végén ültem, ujjaim között a poharam szárát tartva.
Nem tapsoltam.
Nem azért, mert váratlanul ért, amit hallottam.
Hanem mert pontosan tudtam: Zoltán éppen olyasmit ígér oda másnak, ami valójában nem is az övé.
A házunkat.
Legalábbis ő mindig így emlegette.
Kilenc éve voltunk házasok, és majdnem ugyanennyi ideje éltünk ebben az otthonban. Nem volt palota, de a mi családunknak bőven elegendő helyet adott. Kétszintes ház volt, apró kerttel, az ablak előtt egy öreg gesztenyefával, és egy konyhával, ahol megszámlálhatatlan vasárnapot töltöttünk együtt.
Zoltán gyakran mesélte a barátainknak, mennyi munkánk feküdt benne.
– Mindent ketten építettünk fel – szokta mondani ilyenkor.
És ez igaz is volt.
Legalábbis én sokáig így hittem.
A foglaló rám eső részét én fizettem ki. Évekig dolgoztam megállás nélkül, miközben Zoltán a vállalkozását próbálta talpra állítani. Amikor a cége nehéz helyzetbe került, én álltam a konyha felújításának költségeit is.
Hat évvel korábban pedig aláírtam valamit.
Valamit, amiről Zoltán ezek szerint kényelmesen megfeledkezett.
Vagy talán inkább abban reménykedett, hogy én felejtem el.
Pedig az este teljesen ártatlanul indult.
Az édesanyja, Mónika a születésnapjára hívta össze a családot. Szinte mindenki ott ült nálunk az asztal körül. Sült hús került az asztalra, mellé burgonya, saláták, később pedig egy hatalmas csokoládétorta.
Mónika különösen derűs hangulatban volt aznap.
Az új ruháját viselte, és mindenkinek lelkesen mesélte, mennyire boldoggá teszi, hogy a gyerekei végre „értelmesen alakították az életüket”.
Vacsora után Zoltán egyszer csak felállt.
– Szeretnék mondani valamit.
Minden tekintet rászegeződött.
Én pedig már abban a pillanatban éreztem, hogy nem tetszik az arckifejezése.
Odanyúlt Mónika kezéért, és gyengéden megfogta.
– Anya, te egész életedben értünk dolgoztál. Mindig gondoskodtál róla, hogy legyen fedél a fejünk fölött, hogy legyen hova hazamennünk. Ezért szeretném, ha tudnád: ez a ház egy napon a tiéd lesz.
Mónika megrebbentette a szempilláját.
– Zoltán…
– Ne, kérlek, hadd mondjam végig.
A férjem ekkor körbenézett a többieken.
– Ha egyszer már nem lakunk itt, vagy ha velünk történne valami, azt szeretném, hogy anya kapja meg a házat. Beszéltem erről Eszterrel is, és mindketten úgy gondoljuk, ez a helyes döntés.
Ekkor hangzott fel a taps.
Mónikára néztem.
Könnyek csillogtak a szemében.
– Az én fiam – suttogta meghatottan.
Zoltán visszaült a helyére.
Nyilván arra számított, hogy mondani fogok valamit.
Én csak elmosolyodtam.