– Ez nem apróság – szólaltam meg végül halkan. – Nagyon nagy horderejű döntés.
– Tudom – felelte Zoltán, és magabiztosan bólintott. – De helyes döntés.
Ránéztem, aztán én is biccentettem.
– Persze.
Ennél többet nem tettem hozzá.
Mert én akkor már pontosan tudtam, hogy erről a házról nem dönthet egyedül. Akkor sem, ha ezt ő ott, mindenki előtt ilyen nagyvonalúan és ünnepélyesen jelentette be.
A társaság közben tovább beszélgetett, poharak koccantak, valaki nevetett, Mónika meghatottan törölgette a szemét. Én azonban csendben maradtam, és csak a férjemet figyeltem.
Zoltán elégedett volt.
Sőt, több mint elégedett.
Az arcán ott ült annak az embernek a büszkesége, aki meg van győződve róla, hogy valami nemeset és nagyszerűt vitt véghez.
Csakhogy nekem eszembe jutott egy délután hat évvel korábbról.
Akkoriban Zoltán cége hajszál híján elveszített egy nagyon fontos megbízást. Rengeteg tartozás nyomta a vállunkat, és még abban sem lehettünk biztosak, hogy a következő házrészletet időben ki tudjuk fizetni.
Egyik nap Zoltán egy vastag irattartóval állított haza.
– Alá kell írnunk néhány papírt – mondta.
– Miféle papírokat?
– Semmi különös. Csak formaság a finanszírozással kapcsolatban.
Akkoriban teljesen ki voltam merülve. Épp új munkahelyen kezdtem, közben a kisfiunk körül is minden rám hárult, és alig álltam a lábamon a fáradtságtól.
Zoltán azt magyarázta, hogy a bank további biztosítékokat kér.
Én pedig hittem neki.
Aláírtam, amit elém tett.
Néhány héttel később a vállalkozása talpra állt. A veszély elmúlt, mi fellélegeztünk, és én soha többé nem gondoltam arra a dossziéra.
Egészen két évvel ezelőttig.
Akkor szerettem volna egy kisebb felújítást elindítani, és ehhez szükségem volt a házzal kapcsolatos iratokra. Éppen rendet raktam a személyes dokumentumaim között, amikor a kezembe akadt a szerződés másolata.
Elolvastam.
Aztán újra elolvastam, mert elsőre azt hittem, félreértek valamit.
De nem tévedtem.
Az az irat nem egyszerű banki megállapodás volt.
Közjegyző előtt készült szerződés állt előttem, amely a tulajdoni hányadokról rendelkezett.
És volt benne egy rész, amelyről Zoltán nekem soha egyetlen szót sem szólt.
A ház bizonyos tulajdonrésze kizárólag az én nevemre került.
Az én részemet az engedélyem nélkül nem lehetett átruházni, elajándékozni, sőt még öröklés útján sem lehetett másra hagyni az én beleegyezésem nélkül.
Akkor, hat évvel korábban azt hittem, csak a férjemnek segítek.
Valójában tudtomon kívül azt is elintéztem, hogy Zoltán soha ne rendelkezhessen egyedül a ház sorsáról.
Amikor mindezt felfedeztem, lefotóztam a papírokat, és egy másolatot az ügyvédemnél is letétbe helyeztem.
Nem akartam ebből háborút.
Nem akartam fegyverként használni.
Egészen addig az estéig.
Amikor felszolgálták a desszertet, Mónika már a jövőt tervezgette.
– Ha egyszer majd beköltözöm ide, én a vendégszobát kérem – mondta nevetve.
Eszter szélesen elmosolyodott.
– Ugyan már, inkább a nagy hálószobát válaszd.
A többiek jókedvűen felnevettek.
Én nem.
Zoltán észrevette.
– Mi bajod van? – kérdezte.
– Semmi.
– Nagyon hallgatsz.
– Figyelek.
Mónika oldalra billentette a fejét, és úgy nézett rám, mintha egy sértődött gyereket látna maga előtt.
– Csak nem haragszol, Júlia?
Megráztam a fejem.
– Nem.
– Akkor jó – mondta elégedetten.
Aztán vett még egy szelet süteményt.
– Zoltánnak igazán arany szíve van. Megnyugtató érzés tudni, hogy ez a ház a családban marad.
Lenéztem a kezemre.
Nem akartam, hogy az este botrányba fulladjon.
Nem mindenki előtt.
És főleg nem Mónika születésnapján.
Ezért vártam.
Megvártam, amíg leszedik az asztalt.
Megvártam, amíg a vendégek a kabátjukért indulnak.
És megvártam azt a pillanatot is, amikor végre az ajtóhoz érnek.