…és becsukódott Eszter és a férje mögött.
A nappaliban végül csak hárman maradtunk: Zoltán, Mónika és én.
Mónika felvette a táskáját a fotel mellől.
– Én most hazamegyek. Köszönöm ezt a szép estét.
Zoltán odalépett hozzá, és megölelte.
– Tudod, hogy ránk mindig számíthatsz.
Mónika ekkor rám nézett.
– Remélem is.
Azzal elindult kifelé.
A bejárati ajtó tompán csapódott a zárba.
Zoltán lassan felém fordult.
– Miért viselkedtél ma este ilyen furcsán?
Felálltam.
– Azért, mert beszélnem kell veled valamiről.
– Most?
– Igen. Most.
Nagyot sóhajtott.
– Júlia, kérlek. Ne kezdjük megint valamelyik végtelen vitát.
Nem válaszoltam rögtön. Odamentem az íróasztalomhoz. A borítékot már korábban előkészítettem, pontosan erre a pillanatra. Kivettem a fiókból, visszasétáltam az asztalhoz, és Zoltán elé tettem.
Csak egyetlen boríték volt.
Rám pillantott.
– Ez meg mi?
– Nyisd ki.
Engedelmeskedett, bár láttam rajta, hogy türelmetlen. Először csak az első lapra nézett rá. Aztán megfeszült az arca, mintha hirtelen hideg levegő érte volna.
– Honnan szerezted ezt?
– A közjegyzői szerződés másolata.
Tovább lapozott. Az ujjai egyre bizonytalanabbul mozdultak a papíron.
– Ez lehetetlen.
– Nem az.
– Ez csak a bank miatt készült.
– Nem.
Leültem vele szemben.
– Akkor azt mondtad, kizárólag a hitelhez szükséges iratokat kell aláírnunk. Csakhogy ebben a szerződésben az áll, hogy a ház jelentős része az én tulajdonom.
A tekintete az utolsó oldalra szegeződött.
– Te ezt akkor aláírtad.
– Mindketten aláírtuk.
– De…
Elakadt.
Én csendesen folytattam.
– Nem dönthetsz egyedül arról, hogy az édesanyád örökölje ezt a házat. Nem rendelkezhetsz az én részem felett. És arról sem határozhatsz helyettem, mi történjen a tulajdonommal a halálunk után.
Zoltán felpattant a székből.
– Miért nem mondtad ezt nekem soha?
Hosszan néztem rá.
– Azt hittem, tudod.
Nem szólt semmit.
Aztán lassan visszaült.
– Nem emlékeztem rá.
– Ezt elhiszem.
Meglepődve kapta fel a fejét.
– Elhiszed?
– Azt, hogy elfelejtetted, igen.
Rövid szünetet tartottam.
– Azt viszont nem hiszem el, hogy soha nem tudtál róla.
Kifutott a szín az arcából.
Elé csúsztattam egy újabb lapot.
– Ez egy friss tulajdoni lap.
Elvette.
A szeme végigfutott a sorokon.
– Te utánanézettél?
– Két éve.
– Miért?
– Mert tudni akartam, bízhatok-e még a saját otthonomban.
Leengedte a papírt az asztalra.
– Júlia, én csak jót akartam anyának.
– Akkor előbb velem kellett volna beszélned.
– Annyi mindent tett értünk.
– Én pedig nem?
Erre nem érkezett válasz.
Ez a hallgatás jobban fájt, mint bármilyen kiabálás.
Felálltam.
– Ma este a családod előtt olyasmit ígértél meg, amit nem ígérhetsz meg egyedül.
– Meg tudom magyarázni.
– Nem.
Megráztam a fejem.
– Azt talán megmagyarázhatod, miért tetted. De azt nem, miért nem kérdeztél meg engem egyetlen szóval sem.
Zoltán végighúzta a kezét az arcán.
– Mit akarsz most?