— Te csak járkálsz abban a fehér köpenyben — vetette oda Gergő, majd kényelmesen hátradőlt a széken.
A társaság nevetésben tört ki. Nem mindenki, de éppen elegen ahhoz, hogy a megjegyzés megüljön a levegőben. Valaki zavartan a tányérjába bámult, más inkább az üveg után nyúlt.
Nóra egyenes háttal ült, ujjai szorosan rásimultak a villára. Úgy nézte a férjét, mintha minden vonását pontosan el akarná raktározni egy későbbi vallomáshoz.
Náluk volt a vacsora. Szombat este, nyolc ember, almával töltött sült kacsa az asztal közepén. Gergő meghívta két munkatársát a feleségeikkel, meg az öccsét, Márkot.
Nóra már reggel óta talpon volt, bár előtte még végigdolgozott egy éjszakai műszakot, amely hatkor ért véget. Hazajött, lezuhanyozott, tepsibe tette a kacsát, salátát aprított, tányérokat rakott ki, poharakat igazított, mintha a fáradtságot egyszerűen félre lehetne tolni a pult szélére.
— Nem, de most komolyan — folytatta Gergő, ezúttal Márk felé fordulva. — Mintha valami nagy sebész lenne. Pedig csak belgyógyászféle. Megméri a vérnyomást, felír egy receptet, kész. Köpenyke, sztetoszkóp, kedves mosoly. Tiszta romantika.
Nóra letette a villát. Lassan, gondosan, a tányér peremével párhuzamosan.
— Gergő.
— Mi van? Szeretetből mondom — tárta szét a karját a férje. — Nóra, ne már. Itt mindenki közeli ember.
Márk felesége, Eszter, aki vele szemben ült, halkan köhintett, majd óvatosan megszólalt:
— Nóra, a kacsa egyszerűen fantasztikus.
Nóra bólintott. Felállt, összeszedte maga elől a tányért, a poharat, a villát és a kést. Kivitte a konyhába. Elmosta. Betette a szárítóba.
A mosogató mellett állva tisztán hallotta, ahogy a fal túloldalán Gergő újabb történetbe kezd: egyszer a születésnapjára illatgyertyákat vett neki, ő pedig inkább egy orvosi folyóirat-előfizetésnek örült volna.
Megint nevetés hallatszott.
Nóra nem belgyógyász volt. Altatóorvosként és intenzív terápiás szakorvosként dolgozott a megyei klinikai kórházban. Évek óta. Megvolt a szakmai minősítése, másfél állásnyi terhelést vitt, és kétnaponta ügyeletbe állt.
Gergő ezt nagyon jól tudta. Már csak azért is, mert három évvel korábban egy baleset után ő maga feküdt Nóra osztályán. Amikor zuhant a vérnyomása, a monitor pedig olyan élesen sípolt, hogy az ápolók sietősebbre vették a lépteiket a folyosón, Nóra felügyelte az állapotát.
A vendégek előtt mégis csak annyi maradt belőle: a köpenyke.
Az este éjfél körül ért véget. A vendégek hazamentek, Gergő elnyúlt a kanapén, és a telefonját görgette. Nóra leszedte az asztalt, letörölte a munkalapot, a használt szalvétákat külön zacskóba gyűjtötte.
— Most megsértődtél, vagy mi? — kérdezte Gergő anélkül, hogy felpillantott volna a kijelzőről.
— Nem.
— Na, akkor jó. Csak vicceltem. Mindenki értette, hogy poén.
Nóra bekötötte a szemeteszsák száját, kivitte az ajtó mellé, aztán visszament, és még egyszer ellenőrizte, lekapcsolta-e a sütőt.
Hajnali kettőkor csörgött a telefon. Nóra a második csengésre felvette. Tizennégy év alatt beléivódott a reflex: ha éjszaka hívják a kórházból, valaki haldoklik.
A sebészeti osztály vezetőjének hangja tömör volt, minden felesleges szó nélkül.
— Nóra doktornő, húsz perc múlva ott az autó. Donorszerv érkezik, transzplantáció lesz, a csapatot most szedjük össze.
Nóra már húzta is a farmert. Pulóver, kabát, kulcsok. Gergő könyökre támaszkodva emelte fel a fejét.
— Hová mész?
— Dolgozni.
— Most? Hajnali kettő van.
— Igen.
— Nóra, ezt komolyan gondolod? Holnap vasárnap. Azt mondtuk, elmegyünk a bevásárlóközpontba.
A nő lehajolt, bekötötte a sportcipőjét, de nem nézett rá. Gergő felült az ágyon.
— Már megint ez a te ügyeleted? Egyáltalán fizetnek neked ezekért az éjszakai berángatásokért? Vagy csak úgy ingyen rohangálsz?
Nóra felkapta azt a táskát, amelyben mindig ott volt a tartalék szemüvege, a belépőkártyája, egy tiszta műtős sapka és egy müzliszelet. Azt rendszerint a műtét negyedik és ötödik órája között ette meg, amikor már nem a félelemtől, hanem az éhségtől kezdett remegni a keze.
Évek óta ugyanazt a táskát hordta. A pántja a varrásnál fehér szálakig kopott, a cipzár pedig középtájon mindig megakadt. Ilyenkor az ujjával kellett megtámasztania, aztán lassan, kissé ferdén húzni tovább, hogy végleg be ne szoruljon.
— Fizetnek — felelte röviden. — Aludj.
Az autó már a ház előtt várta. A sofőr, egy idősebb férfi egyenruhás dzsekiben, szó nélkül kinyitotta neki a hátsó ajtót. Nóra beszállt, és tíz percre lehunyta a szemét.
Ennyi pihenő jutott neki a kezdés előtt.
A műtét tizenegy órán át tartott. Nóra végig a gépek mellett állt, figyelte a számokat, módosította az adagolásokat, cseppeket számolt, a ritmust hallgatta, amely néhány percenként más arcát mutatta. Minden változásnál megdermedt benne valami, majd csak akkor engedett fel, amikor a monitor ismét elfogadható értékeket mutatott.
A sebészek váltották egymást. Ő nem.
Vasárnap délre a beteg már az intenzív osztályon feküdt. Stabil állapotban. Nóra az orvosi szobában ült, kihűlt kávét ivott egy műanyag pohárból, és érezte, hogy tompán zúg a lába.