Levett sapkája alól nedves tincsek tapadtak a homlokára.
A telefon kijelzőjén három nem fogadott hívás világított Gergőtől. Egy hangüzenetet is hagyott: „Te mikor jössz már haza egyáltalán? Éhes vagyok, a hűtő meg üres. Mindegy, rendelek valamit. Hívj fel, ha végre kiszabadulsz abból a köpenykédből.”
Nóra egy pillanatig csak nézte a készüléket, aztán visszacsúsztatta a fehér köpenye zsebébe. Nem jelmez volt rajta. Valódi orvosi köpeny. A mellén kitűző, rajta a neve, mellette az osztály pecsétje.
Hétfő reggelre a transzplantáció híre felkerült a városi hírportálra. Délelőtt már a megyei televízió is átvette. Később egy országos csatorna készített róla anyagot.
Ritkaságszámba ment az ilyen beavatkozás: Magyarországon évente csak néhány alkalommal végeztek hasonlót, az ő klinikájukon pedig ez volt az első.
Az újságíró a főigazgatót kérdezte, ő pedig felsorolta a csapat tagjait. Nóra neve másodikként hangzott el.
Gergő a hírekből értesült róla. Az irodában ült, kávéval a kezében, amikor az egyik kollégája felé fordította a monitort.
— Ez nem véletlenül a feleséged?
Gergő először gyorsan átfutotta a cikket. Aztán újra, lassabban. Végül üzenetet írt Nórának: „Szólhattál volna.”
Válasz nem érkezett. Nóra éppen viziten volt.
Este Gergő már az előszobában várta. A fal mellett állt, egyik lábáról a másikra helyezte a súlyát. Nóra felakasztotta a kabátját, kibújt a cipőjéből, és szó nélkül elment mellette a fürdőszoba felé.
— Nóra, láttam a híreket.
Megnyitotta a csapot. Sokáig mosta a kezét, úgy, ahogy az évek alatt beléivódott: külön a hüvelykujjat, az ujjak közét, a körmök környékét, egészen könyékig.
— Most miért nem szólsz semmit? Büszke vagyok rád. Komolyan mondom, tényleg az vagyok.
Nóra elzárta a vizet. A jobb oldali akasztón lógó törölközőbe törölte a kezét; a bal oldali kampót Gergő már három hónapja ígérte, hogy felcsavarozza, de még mindig nem került a helyére.
— Szombaton nyolc ember előtt magyaráztad el, hogy én csak köpenykében mászkálok, és vérnyomást mérek — mondta Nóra, egyenesen a szemébe nézve. — Még arra is biztattad őket, hogy nevessenek. Nevettetek is. Négy órával később pedig én tartottam életben egy embert, miközben egy idegen szívet varrtak bele.
Gergő kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Aztán becsukta.
— Én nem tudtam, hogy ez…
— Mit nem tudtál? Hogy mi a munkám? Három éve te feküdtél az asztalomon. Én számoltam a pulzusodat percenként. Nyolc órán át nem mozdultam mellőled, amíg a sebészek darabról darabra összerakták a lépedet.
Gergő a falnak dőlt.
Nóra benyúlt a táskájába, és előhúzott egy borítékot. Ugyanazt, amelyik már második hete lapult odalent, a müzliszelet és a szemüvegtok alatt.
— Ez a kinevezésemről szóló határozat — közölte nyugodt, szinte színtelen hangon. — Az aneszteziológiai és intenzív terápiás osztály vezetését ajánlották fel. Még a műtét előtt.
Gergő a borítékra meredt.
— Miért nem mondtad el?
— Mert szombaton, amikor el akartam mondani, éppen azt fejtegetted a barátaidnak, hogy az egész szakmám egy köpenykéből és kedves mosolygásból áll.
Az előszoba csendje sűrűvé vált. Fentről átszűrődött egy mosógép tompa zúgása, a konyhában pedig egy csap egyenletesen csöpögött.
— Nóra, megváltozom.
— Nekem nem az kell, hogy megváltozz. — Nóra halkan megrázta a fejét. — Hanem az, hogy végre tudd, kivel élsz együtt. És döntsd el, együtt tudsz-e élni ezzel. Mert én már döntöttem. Jövő hónapban elfoglalom az új beosztásomat. Több ügyeletem lesz. Az éjszakai behívások sem tűnnek el. Ha neked olyan feleség kell a vendégek elé, aki kacsát süt, és nevet a köpenykés vicceken, akkor rossz embert vettél el.
Elment mellette, belépett a szobába, és becsukta maga mögött az ajtót.
Gergő egyedül maradt az előszobában. A boríték a kis szekrényen feküdt, közvetlenül az autókulcsa mellett. Fehér, hivatalos papír, kék pecséttel.
Késő estig a konyhában ült. Nóra nem jött ki. Csak a hangját hallotta az ajtón át: valakivel a klinikáról beszélt telefonon, beosztásokról egyeztetett, műszerekről kérdezett, felszerelésről, időpontokról.
Másnap reggel Gergő a tűzhely mellett állt. Kását főzött. Nem instant zacskósat, hanem rendes zabkását, olyat, amilyet Nóra szeretett. Kevergetés közben hozzáért az ujja a lábas forró pereméhez, mire felszisszent, és a fogai között szívta be a levegőt.
Nóra felöltözve jött ki, táskával a vállán. Meglátta az edényt, majd Gergőre nézett.
— Ez micsoda?
— Reggeli.
Nóra leült. Megkóstolta. A kása túl sós volt, mégis megette a felét.
— Gergő — mondta, és félretolta a tányért. — A kása nem teszi semmissé azt, amit szombaton mondtál. A kása csak kása.
— Tudom.
— Akkor mit akarsz tenni?
Gergő megdörzsölte az égett ujját.
— Felhívom Márkot és Bálintot. Elmondom nekik azt, amit ott, mindenki előtt kellett volna. Hogy a feleségem nem egy köpenyke. Hogy ő tartott életben, amikor majdnem meghaltam. És hogy én egy idióta vagyok.
Nóra megitta a vizet, aztán letette a poharat.