— Akkor kérünk egy másik értékbecslést.
— És ha a két szakvélemény eltér egymástól?
— Vagy a két ár középértékét vesszük alapul, vagy eladjuk a kocsit piaci áron, és megfelezzük a befolyt összeget.
— Nekem szükségem van az autóra.
— Ebben az esetben kifizeted a rám eső részt.
— Egy összegben nem fog menni.
— Beleírhatunk egy határidőt a megállapodásba.
Gábor úgy nézett rá, mintha most látná először igazán.
— Te meg sem próbálod megmenteni a házasságunkat.
— Kapcsolatot lehet megmenteni. Azt nem, hogy te a szeretőddel beköltözz az én lakásomba.
Gábor ujjai rászorultak a táskák fülére.
— Régóta rosszul ment köztünk minden.
— Lehet. De ezek szerint annyira azért mégsem volt rossz, hogy ne használd az én lakásomat, a közös pénzünket és az autónkat.
— Neked mindenről a vagyon jut eszedbe.
— Azért, mert az érzelmeket te már kivitted ebből a házasságból. Ami itt maradt, az a vagyon.
Gábor letette a kulcsait az előszobai szekrényre.
— A többi holmimért hétvégén jövök.
— Szombaton tizenegytől kettőig. Itthon leszek.
— Attól félsz, hogy ellopom a tévét?
— A tévét akár el is viheted. Én csak látni akarom, pontosan mit viszel ki innen.
Gábor már kinyitotta az ajtót, de még megtorpant a küszöbnél.
— Azért tudtad, hogy egyszer elmehetek.
— Tudtam.
— És ez neked ennyire mindegy?
Nóra harag nélkül nézett rá.
— Az nem mindegy, hogy hét év így ér véget. De ez még nem ok arra, hogy megengedjem neked, hogy elvigyél olyasmit, ami nem a tiéd.
Gábor köszönés nélkül távozott.
Nóra bezárta mögötte az ajtót. Még aznap este kiszerelte a régi zárbetétet, másnap pedig vett egy újat. Estére a bejárati ajtó már másik kulcskészlettel működött.
Szombaton Gábor pontosan érkezett. Az apját is magával hozta, egy csendes, nyugodt férfit, aki nem szólt bele semmibe. Nóra nem tiltakozott a jelenléte ellen. Előre összekészítette Gábor holmiját az egyik szobában, és külön félretette azokat a műszaki dolgokat, amelyeket hajlandó volt átadni neki.
Gábor komoran járta végig a lakást. Átnézte a fiókokat, elvitte az iratait, néhány könyvet, a szerszámait és a téli ruháit. Semmi olyasmihez nem nyúlt, ami nem tartozott hozzá. Volt annyi esze, hogy belássa: ha idegen holmit próbálna kivinni, azzal csak Nóra helyzetét erősítené.
Indulás előtt Gábor apja megállt egy pillanatra az előszobában.
— Mondtam neki, hogy ne kapkodjon az eladásokkal meg az ígérgetéssel — szólalt meg halkan. — Nem hallgatott rám.
— Most majd kénytelen lesz a papírokra hallgatni.
A férfi bólintott.
— Maga helyesen jár el.
Gábor ezt meghallotta, és sötét pillantást vetett az apjára, de vitába nem kezdett.
Egy hét múlva visszautalta a levett pénz felét. Az autó eladásáról szóló hirdetés már azon az estén eltűnt, amikor Petra elment. Később Nóra megtudta, hogy Gábor és Petra kapcsolata végleg megszakadt. Petra megtartotta a garzonját, és még egy rövid üzenetet is küldött Nórának, amelyben megköszönte, hogy elmondta neki az igazat.
Nóra nem írt hosszú választ. Nem akart szereplője lenni valaki más magánéleti drámájának. Elég volt neki annyi, hogy egy másik nő nem veszítette el az otthonát valaki meggondolatlan ígéretei miatt.
A vagyonmegosztási megállapodást közjegyzőnél készítették el. Az autó Gábornál maradt, azzal a kötelezettséggel, hogy meghatározott határidőn belül megfizeti Nórának a rá eső részt. A közös megtakarításokat úgy osztották fel, hogy figyelembe vették a korábban felvett összeget is. A háztartási gépeken vita nélkül túladtak, illetve megosztoztak.
A válási kérelem beadására együtt mentek az anyakönyvi hivatalba. Kiskorú gyermekük nem volt, a vagyoni kérdéseket pedig addigra már önként, írásban rendezték.
A folyosón fülledt meleg állt. A nyitott ablakokon át hársfavirág illata szivárgott be, kintről buszok zaja hallatszott. Gábor Nóra mellett ült, és az elektronikus sorszám papírját forgatta az ujjai között.
— Végül csak elérted, amit akartál — jegyezte meg.
— Mit értesz azon, hogy amit akartam?
— Nálad maradt a lakás, pénzt kapsz az autó után, és semmit sem vesztettél.
Nóra felé fordult.
— Elvesztettem hét év házasságot. Csak nem tettem hozzá még a lakásomat és a megtakarításaimat is.
Gábor félrenézett.
— Petra valami hasonlót mondott.
— Akkor ő is tud számolni.
Egy hónappal később kimondták a válást. Gábor az autó után járó kártalanítást a határidő előtt kifizette. Talán minél hamarabb le akarta zárni az egészet. Talán rájött, hogy az időhúzással nem jut semmire.
Nóra nem adta el a lakását, és nem rendezett látványos újrakezdést sem. Egyszerűen tovább élt a saját otthonában. Nyáron elutazott az édesanyjához Nagymarosra, segített bogyós gyümölcsöt szedni, dolgozott, találkozott a barátaival, és lassan hozzászokott ahhoz, hogy késő esténként senki nem dobja le a kulcsait az asztalra.
Néha eszébe jutott az első beszélgetésük. Nem az a pillanat, amikor Gábor kimondta a válás szót, hanem az arckifejezése akkor, amikor ő rákérdezett a vagyonmegosztásra. Gábor olyan nőt várt, akit kész tények elé lehet állítani. Ehelyett egy olyan emberrel találta szemben magát, aki már átnézte az iratokat, felmérte a közös vagyont, és felkészült arra, hogy megvédje az érdekeit.
Nóra nem gondolta magát ridegnek. A rideg emberek nem éreznek semmit. Ő nagyon is érzett: sértettséget, csalódást, dühöt, kimerültséget. Csakhogy egyik érzésnek sem engedte meg, hogy döntsön a lakásáról, a pénzéről vagy a jövőjéről.
Amikor az ismerősei óvatosan megkérdezték, nehéz-e neki a válás után, Nóra őszintén válaszolt:
— Az volt nehéz, amikor megértettem, hogy a férjem úgy készült elmenni, hogy közben már az én vagyonomat méregette. Maga a válás ehhez képest egyszerűbb volt. Ott legalább a papírok alapján dőltek el a dolgok.
Petráról, az ingatlanosról és az autóhirdetésről nem mesélt senkinek. Nem azért, mert védeni akarta a volt férjét. Egyszerűen azért, mert ez a történet már nem irányította az életét.
Gábor a saját feltételei szerint akarta lezárni a házasságot: magához venni a pénzt, megtartani az autót, beköltözni a felesége lakásába, és oda vinni egy másik nőt. A terve kényelmesnek tűnt egészen addig, amíg Nóra meg nem jelent benne.
Vele valamiért nem számolt.
És éppen ez lett a legnagyobb hibája.