— Arra, hogy nem álltál meg.
A csengő éles hangja kettévágta a mondat után maradt csendet. Gábor gyanakodva kapta Nórára a tekintetét.
— Vársz valakit?
— Nem.
Az ajtó mögött Petra állt. Harmincöt év körüli nő volt, világos lenvászon kosztümben, vállán nagy táskával. Látszott rajta, hogy sietve érkezett: a halántékán apró verejtékcseppek ültek, a haját pedig összekuszálta a szél.
— Jó napot — köszönt Nórának, aztán rögtön Gábor felé fordult. — Miért nem veszed fel a telefont? Úgy volt, hogy az ingatlanosnál találkozunk.
Gábor arcából kifutott a vér.
Nóra félrelépett, és utat engedett neki az előszobába.
— Jöjjön csak be. Éppen az ingatlanokról beszélgetünk.
— Nóra, ezt ne — szólalt meg Gábor fojtott hangon.
Petra megtorpant a konyha bejáratánál.
— Mi folyik itt?
— Gábor az imént közölte, hogy válni akar — mondta Nóra nyugodtan. — Mellékesen azt is felvetette, hogy a házasság előtt vásárolt lakásomat megtartaná magának.
Petra lassan Gábor felé fordult.
— A te lakásodat?
— Ez a lakás Nóra tulajdona — pontosított Nóra, mintha csak egy hivatalos iratot olvasna fel. — Még a házasság előtt vette. Gábornak semmilyen tulajdonrésze nincs benne.
Petra arca megváltozott. Nem kezdett kiabálni, nem csapott jelenetet. Csak leemelte a táskáját a válláról, letette az előszobai padra, és halkan megkérdezte:
— Nekem azt mondtad, közös lakás, és a válás után a tiéd marad.
— Én el akartam intézni mindent — védekezett Gábor.
— Mégis hogyan?
— Petra, ne itt beszéljük ezt meg.
— De. Pont itt. Ma az én garzonom eladásáról kellett volna tárgyalnunk, mert te azt állítottad, lesz hol laknunk.
Nóra figyelmesen nézett rá. Most már értette, miért sürgetett mindent Gábor. Petra eladta volna a saját otthonát, és a pénzt valamiféle közös jövőbe tette volna, kizárólag Gábor ígéreteire támaszkodva.
— Ne adja el a garzont — mondta Nóra.
Gábor ingerülten kapta fel a fejét.
— Téged senki sem kérdezett.
— Ez a nő az én lakásomba jött, és a te hazugságaid alapján készül döntést hozni. Jogom van tisztázni a valós tényeket.
Petra elővette a telefonját.
— Azt mondtad, a válás után megállapodást írtok alá, Nóra kapja a nyaralót, neked pedig marad a lakás.
— A nyaraló az anyámé — közölte Nóra.
Petra egy pillanatra lehunyta a szemét. Aztán megnyitotta az üzeneteit, és gyorsan végiggörgetett néhány beszélgetést.
— És az autó?
— Közösen szerzett vagyon. Gábor hirdetést adott fel róla, és a beleegyezésem nélkül, piaci ár alatt akarta eladni.
Petra ekkor már nem Nórához, hanem Gáborhoz intézte a következő kérdést:
— A számlán lévő pénz?
Nóra ránézett a férjére.
— Tehát arról is meséltél neki.
Petra elrakta a telefont.
— Azt mondta, az a saját megtakarítása.
— Az összeg egy része közös pénz volt. Ő már felvette.
Gábor tett egy lépést a két nő felé.
— Elég legyen. Most mindent összemosotok. Igen, nem viselkedtem tökéletesen. Gyorsan le akartam zárni az egyik életszakaszt, és el akartam kezdeni egy másikat. Nem sikerült szépen. De ez még nem bűncselekmény.
— Nem — bólintott Nóra. — Egyelőre nem az. Csak kísérlet a közös vagyon eladására, a közös pénz eltüntetésére, és arra, hogy egy másik nőt rávegyél: szabaduljon meg a saját lakásától. Elég beszédes döntéssorozat.
Petra felkapta a táskáját.
— Én veled ma már sehova nem megyek.
— Petra, ne indulatból dönts.
A nő olyan tekintettel nézett rá, hogy Gábor félbehagyta a mondatot.
— Éppenséggel most nem az indulataim irányítanak. Megtartom a garzonomat, lemondom a találkozót az ingatlanossal, és kiszállok minden ilyen játszmádból.
— Ez nem játszma.
— Akkor miért derül ki minden egyes alkalommal, hogy az igazság más, mint amit mondtál?
Petra Nóra felé fordult.
— Elnézést, hogy idejöttem. Nem tudtam.
— Elhiszem.
— Régóta tud rólunk?
— Elég régóta ahhoz, hogy fel tudjak készülni a mai beszélgetésre.
Petra röviden biccentett, majd kiment. Gábor ösztönösen utána indult volna, de Nóra hangja megállította.
— Hagyd elmenni.
— Ne parancsolgass nekem.
— Akkor menj utána. Csak előbb tedd le a kulcsokat.
A férfi visszafordult.
— Miféle kulcsokat?
— Az én lakásom kulcsait.
— Én itt lakom.
— Amíg hivatalosan házasok vagyunk, összepakolhatod a személyes holmijaidat, nem kell kapkodnod. De ma te magad mondtad ki, hogy másik családot akarsz építeni, közben megpróbáltál rendelkezni az én lakásommal, és kivetted a közös pénzt. Nem fogok szabad bejárást biztosítani neked azután, hogy elköltözöl.
— Ki akarsz dobni?
— Ésszerű rendet javaslok. Ma elviszed, amire feltétlenül szükséged van, és alszol egy barátnál vagy szállodában. A többi holmidat egyeztetett időpontban elviheted. A kulcsokat visszaadod. Utána kicseréltetem a zárbetétet.
— Csak így?
— Igen. Az ember vesz egy új zárbetétet, kiszedi a régit, beteszi az újat. Nincs hozzá szükség legendákra és színjátékra.
Gábor elmosolyodott, de a nevetése rövid és üres volt.
— Te mindent kiszámoltál.
— Nem. Csak számoltam azzal, hogy aki beszélgetésekben már eladná más lakását, az egyszer talán azt is elhiszi, hogy a kulcsok is őt illetik.
— Ide vagyok bejelentve.
— A lakcím nem tesz tulajdonossá. Ráadásul állandó lakcímed nem is itt van. Az apád lakásába vagy bejelentve.
Gábor megint elhallgatott. Nóra egyetlen kényelmes kibúvót sem hagyott neki.
A férfi végül bement a hálószobába. Néhány perccel később szekrényajtók nyílásának hangja szűrődött ki. Ruhákat pakolt egy utazótáskába, ezúttal nagy gesztusok és teátrális mozdulatok nélkül. Úgy tűnt, megértette: fenyegetéssel vagy nyomásgyakorlással már semmit sem ér el.
Nóra közben megnyitotta a banki alkalmazást, és lekérte a közös számla kivonatát. Ezután üzenetet küldött Gábornak a feltételek listájával: vissza kell fizetnie a felvett összeg felét, törölnie kell az autó eladásáról szóló hirdetést, független értékbecslést kell kérniük, és írásba kell foglalniuk a közösen szerzett vagyon megosztását. A lakás és a nyaraló nem szerepelt a felsorolásban.
Gábor két táskával tért vissza.
— Nem értek egyet az autóra írt összeggel.