– Pakolj össze, és estére még a nyomod se maradjon itt. Ebben a lakásban te senki vagy.
Erzsébet asszony olyan higgadtan ejtette ki ezeket a mondatokat, mintha csak azt kérte volna, adja már oda neki a sót az asztal túlsó végéről. Éppen ez a dermesztő nyugalom volt az, amitől Anna belül jéggé fagyott. A konyha közepén állt, kezében a ronggyal, amellyel az imént törölte tisztára a tűzhelyet, és értetlenül bámulta az anyósát. Nem tudta eldönteni, rossz tréfát hallott-e, vagy valóban komolyan beszél.
Odakint szürke, nyirkos novemberi délelőtt húzódott a házak fölé. A lakásban frissen sült kenyér illata terjengett; Anna még reggel vette ki a veknit a sütőből. Minden olyan volt, mint bármelyik másik szombaton a Győr peremén álló háromszobás lakásban. A nyolcéves Márk a szobájában tologatta a kisautóit, és a halk „brumm-brumm” néha átszűrődött a konyhába.
Anna könyvelőként dolgozott egy kisebb kereskedelmi cégnél. Nem keresett sokat, de a fizetése az övé volt, tisztességes munkából. A férje, Gábor teherautót vezetett, gyakran indult hosszabb fuvarokra. Nem éltek fényűzően, mégis azt hitte, összetartanak. Legalábbis öt perccel korábban Anna még ebben a hitben ringatta magát.
Az egész három nappal azelőtt kezdődött, amikor eltűnt a pénz.
Erzsébet asszony a megtakarítását egy régi, kekszes fémdobozban tartotta. Négyszáznyolcvanezer forint volt benne. Évek óta kuporgatta, a saját szobája felújítására szánta. Szerdán azonban a doboz üresen került elő. Az anyósa felforgatta az egész lakást, aztán kimondta a család előtt az ítéletet.
– Rajtad kívül senki sem vihette el – közölte akkor Annával. – Gábor úton volt, Márk még gyerek. Te maradtál.
Anna akkor szóhoz sem jutott a méltatlanságtól. Életében soha nem nyúlt máséhoz. Gyermekotthonban nőtt fel, ahol minden fillért foggal-körömmel kellett megbecsülni, de lopni ott sem tanították. Épp ellenkezőleg: tartást, becsületet és makacs önérzetet neveltek belé.
– Erzsébet asszony, én nem vettem el a pénzét – mondta most halkan, miközben görcsösen gyűrte a kezében a rongyot. – Esküszöm.
– Ne esküdözz itt nekem – húzta el a száját az anyósa. – Átlátok rajtad. Idejöttél egy szál bőrönddel, semmid se volt, most meg már a dobozokban kotorászol.
Minden egyes szó úgy hasított Annába, mintha nyílt sebre szórtak volna sót. Eszébe jutott, hogyan érkezett tíz évvel korábban ebbe a családba: egyetlen kopott bőrönddel, tele reménnyel és félelemmel. Hányszor kelt hajnalban, hogy mindenkinek reggelit készítsen. Hányszor nyelte le a sértéseket, amikor Erzsébet asszony a legapróbb hibába is belekötött. Mindent elviselt Gáborért. Azért a családért, amely neki addig soha nem adatott meg.
Most pedig ugyanez a család az ajtón kívülre lökte.
Este Gábor hazatért. Fáradt volt, a ruhájából gázolaj és országút szaga áradt. Anna szinte odarohant hozzá, abban reménykedve, hogy a férje majd mellé áll, kivizsgálja a dolgot, és hinni fog neki.
– Gábor, anyád azt állítja, hogy én vittem el a pénzt – remegett meg a hangja. – Te tudod, hogy ez nem igaz.
Gábor nehézkesen leereszkedett a hokedlire, és levette magáról a munkáskabátját. Sokáig hallgatott, közben a kezét nézte, amelyen apró horzsolások futottak.
– Anna, mit mondhatnék erre? – préselte ki végül magából. – Anyám ezt mondja, te meg azt. A pénz viszont eltűnt.
Anna úgy nézett rá, mintha idegent látna maga előtt. Hol volt az a Gábor, akihez hozzáment? Az, aki valaha a tenyerén hordozta, és azt ígérte, mindig megvédi?
– Te sem hiszel nekem – suttogta. Nem kérdés volt, hanem keserű felismerés.
– Nem tudom, kinek higgyek – kerülte a tekintetét a férfi. – Lehet, hogy nagyon kellett valamire. Ha elvetted volna, csak szólnod kellett volna. Megértettük volna.
Megértettük volna. Többes számban beszélt. Már nem vele volt, hanem az anyjával.
Anna mellkasában valami végleg elszakadt. Tíz év. Ennyit adott ennek a háznak, ennek a családnak, és három nap alatt kihúzták az életükből, könnyedén, mint egy elrontott sort a füzetből.
Azon az éjszakán egy percet sem aludt. Mozdulatlanul feküdt, a sötét plafont bámulta, és hallgatta Gábor egyenletes lélegzését maga mellett. Tegnap még ez a hang otthonosnak és biztonságosnak tűnt. Most idegen volt, távoli, szinte elviselhetetlen.
Márkra gondolt. Arra, hová mehetnének. Arra, hogy az ő megtakarítása mindössze nyolcvanezer forint a kártyáján, amit a fia jövőjére tett félre. Ennyi pénzzel hová indulhat az ember egy nyolcéves gyerekkel?
De a félelemmel együtt valami más is megmozdult benne. Kemény volt és hideg. Méltóság. Az a tartás, amelyet Ilona néni, a gyermekotthoni nevelője kislánykora óta belé vert: „Annácska, jegyezd meg. A büszkeség az utolsó dolog, amit senki sem vehet el az embertől. Abba kapaszkodj, amikor minden más összedől.”
Reggel Anna mindenkinél korábban kelt fel. Hideg vízzel megmosta az arcát, majd hosszan belenézett a tükörbe.