A szeme vörös volt a sírástól, de a tekintete már nem remegett. Tisztán, keményen nézett vissza rá a tükörből az az asszony, aki meghozta a döntését.
Nem fog könyörögni. Nem fog magyarázkodni, és nem alázza meg magát azért, hogy higgyenek neki. Ha tíz év alatt azok, akiket a családjának hitt, nem tanultak meg bízni benne, akkor az a család nem ér annyit, hogy tovább kapaszkodjon belé.
A konyhában Erzsébet már ott ült a megszokott teáscsészéjével, mintha minden reggel pontosan ugyanígy kezdődne.
— Kitaláltad végre, hogy elmész? — kérdezte hunyorítva, gúnyos félmosollyal.
— Igen — felelte Anna halkan, de nyugodtan. — Márkot viszem magammal.
— Vidd csak — horkant fel az anyósa. — Úgysem kell senkinek még egy teher a nyakába.
Ez a mondat, amelyet a saját unokájára mondott, végleg mindent a helyére tett Annában. Abban a pillanatban megértette, hogy itt soha nem volt igazi otthon. Csak egy díszlet, amelybe ő a magányától félve görcsösen belekapaszkodott.
Bement a hálóba, és pakolni kezdett. Gábor az ajtófélfának támaszkodva nézte, ahogy a felesége Márk pólóit, zoknijait, kis nadrágjait egymás után a táskába teszi.
— Anna, most komolyan… — motyogta bizonytalanul. — Hová mennél ilyen hirtelen? Reggel van. Ne csináljunk már ebből ekkora ügyet.
— Nem hirtelenkedem, Gábor — mondta Anna anélkül, hogy hátrafordult volna. — Egyszerűen elmegyek onnan, ahol tolvajnak tartanak.
— Előkerül az a pénz — csattant fel a férfi. — Anyám biztos eldugta valahová, aztán elfelejtette. Öreg már.
— Majd ha előkerül, beszélhetünk róla — zárta le Anna. — Addig pedig: viszlát.
Behúzta a táska cipzárját. Csak a saját holmijait és Márk dolgait vitte. Semmit abból, amit közösen vettek, semmit, ami ehhez az élethez kötötte volna. Egyetlen tárgyat sem akart magával vinni emlékül abból a házból.
Márk közben felébredt, álmosan dörzsölgette a szemét.
— Anya, hová megyünk?
— Vendégségbe, kicsim — erőltetett mosolyt az arcára Anna. — Jó emberekhez. Öltözz fel szépen.
A kisfiú rögtön felvidult. Vendégség! Gyorsan magára kapta a ruháit, a kedvenc kisautóját pedig becsúsztatta a zsebébe. Anna ránézett, és hirtelen egészen biztosan tudta: miatta kell egyenes háttal mennie tovább. Ő az, akiért nem törhet össze. Ő az igazi családja.
Az előszobába érve Erzsébet összefont karral várta őket. Az arcán olyan elégedett kifejezés ült, mintha végre sikerült volna rendet tennie a világban. Gábor mellette toporgott, és láthatóan nem tudta, hová nézzen.
— A kulcsokat hagyd itt — vetette oda Erzsébet.
Anna szó nélkül letette a kulcscsomót a kis szekrényre. Aztán megfogta Márk kezét.
— Gyere, kisfiam.
Lementek a lépcsőn. Odakint apró, hideg eső szitált, a levegő nyirkosan bújt a kabát alá. Anna felhajtotta Márk dzsekijének gallérját, megigazította a kapucniját. A pénztárcájában nagyjából hatezer forint készpénz lapult. Elég lesz taxira az állomásig, és arra, hogy a gyerek kapjon valami meleget.
Hogy aztán merre tovább, azt még nem tudta. Eszébe jutott Mónika, egy régi ismerős, aki valamikor azt mondta, ha baj van, Egerben akad nála egy kis szoba. Talán hozzá mehetnek. Vagy kereshet valami olcsó albérletet az első napokra. A feje meglepően tisztán működött. Nem pánikolt. A rettegés eltűnt, csak az elhatározás maradt utána.
Eljutottak a megállóig. Anna elővette a telefonját, hogy taxit hívjon, de a készülék ugyanabban a pillanatban megszólalt. Ismeretlen szám villogott a kijelzőn.
— Tessék?
— Anna asszony? — kérdezte egy női hang, tárgyilagosan, mégis udvariasan.
— Igen, én vagyok.
— Kingának hívnak, a Jogtanács közjegyzői irodából telefonálok. Már egy hete próbáljuk elérni önt. Sürgősen be kellene fáradnia hozzánk egy hagyatéki ügy miatt.
Anna megtorpant az utca közepén. Az eső dobolt a kapucniján.
— Miféle hagyatéki ügy? — kérdezett vissza értetlenül. — Biztosan tévedés történt.
— Nincs tévedés — válaszolta Kinga határozottan. — Elhunyt az ön távoli nagynénje, Katalin. A végrendeletben önt jelölte meg egyedüli örökösként. Komoly ügyről van szó, jelentős vagyonról. Be tudna jönni még ma?
Anna először gépiesen bólintott, aztán rájött, hogy a nő ezt nem láthatja.
— Igen… igen, be tudok menni. Kérem, diktálja a címet.
Reszkető kézzel jegyezte fel az adatokat. Katalin. A név valahonnan messziről, gyerekkora ködéből bukkant fel. Anyja nagynénje volt, aki időnként csomagot küldött neki a gyermekotthonba: cukorkát, meleg zoknit, néha egy-egy kedves sort. Az egyetlen rokon, aki valaha bármilyen módon jelezte, hogy Anna létezik számára. Anna leveleket írt neki, megköszönte a küldeményeket. Aztán a csomagok egyszer csak elmaradtak, ő pedig azt hitte, ez az utolsó vékony szál is elszakadt.
Most kiderült, hogy Katalin emlékezett rá. Nem felejtette el.
— Anya, miért sírsz? — húzta meg Márk a kabátujját.
— Nem sírok, nyuszikám — törölte le gyorsan a könnyeit Anna. — Csak az eső. Gyere, mennünk kell, fontos dolgunk van.
A taxi hamar megérkezett. Amíg haladtak a városon át, Anna az ablakon keresztül a nedves, csillogó utcákat nézte.