…és közben azon járt az esze, milyen különös fordulatokra képes az élet. Reggel még senkinek számított: tolvajnak bélyegzett, kidobott asszonynak, akinek a kisfiával együtt nincs hová mennie. Most pedig alig egy óra múlva örökségi ügyben várják.
A közjegyzői iroda a belvárosban volt, egy komoly, elegáns épületben, üvegajtókkal és halk lépteket elnyelő folyosóval. Kinga fiatal, kedves arcú nőnek bizonyult. Leültette Annát az asztal mellé, Márknak pedig gyümölcslevet és kekszet hozatott.
— Anna, sejtem, hogy mindez váratlanul éri — kezdte Kinga, miközben sorban maga elé rendezte az iratokat. — Katalin asszony Önre hagyta a Győr központjában lévő lakását, egy hétvégi telket házzal, valamint a bankszámláin tartott megtakarításait. Az örökség teljes értéke nagyjából harminckétmillió forint.
Anna a papírokon álló számokat nézte, de az értelmük mintha nem jutott volna el hozzá. Harminckétmillió. Lakás. Ház. Reggel még azt sem tudta, hol hajtja majd álomra a fejét a gyerekével.
— De miért éppen én? — kérdezte halkan. — Nem voltak más rokonai?
— Voltak — bólintott Kinga. — A végrendeletben azonban egyértelműen az Ön neve szerepel. Katalin asszony egy levelet is hagyott. Szeretné elolvasni?
Anna remegő ujjakkal vette át a borítékot. Belül egyetlen lap volt, öreges, mégis határozott kézírással teleírva.
„Drága Annám. Ha ezeket a sorokat olvasod, én már nem vagyok köztetek. Bocsáss meg, amiért életemben nem tudtam többet segíteni neked. Az egészségem egyre gyengült, a rokonság pedig úgy őrzött, mintha minden fillér fölött ők rendelkeznének. Tudom, mennyi keserűség jutott neked. Árva lenni élő rokonok között talán mindennél fájdalmasabb. De te tisztességes emberré nőttél, ezt mindig éreztem. Te voltál az egyetlen, aki nem számításból írt nekem, nem az örökség reményében, hanem egyszerűen azért, mert a szíved így diktálta. Amim van, rád és a fiadra hagyom. Éljetek méltón. És soha ne engedd, hogy bárki sárba tiporja a büszkeségedet. Ölellek: Katalin nagyanyád.”
Anna a sorok fölé hajolt, és hiába próbálta visszatartani, a könnyei újra elindultak. Egy asszony, akit alig ismert igazán, meglátta benne azt, amit a sajátjai tíz év alatt sem akartak észrevenni: a becsületet, a tartást, az igazságot.
— Mit kell most tennem? — kérdezte végül, amikor valamennyire úrrá lett a remegésén.
— Néhány iratot kell aláírnia — tolta elé Kinga a dokumentumokat. — Az öröklési eljárás lényegi része már lezárult, csak a formaságok maradtak. A lakás kulcsait akár ma átadhatom. Katalin asszony mindent rendben tartott, a lakás beköltözhető állapotban van.
Egy órával később Anna úgy lépett ki az irodából, hogy egyik kezében egy iratokkal teli mappát, a másikban a saját lakásának kulcsait szorította. Márk mellette ballagott, a kezét fogta, és közben elégedetten ropogtatta a kekszet.
— Anya, most hová megyünk?
— Haza, kincsem — szorította meg Anna a kis tenyerét. — Az új otthonunkba.
A lakás tágas volt, világos, magas mennyezettel és nagy ablakokkal. Három szoba nyílt egymásból, a konyha kényelmesen nagy volt, az ablakok pedig egy csendes kis térre néztek. Márk azonnal elszaladt felfedezni a szobákat, Anna pedig leült a kanapéra, és hosszú idő után először igazán kifújta a levegőt.
Egyetlen nap alatt a világ a feje tetejére állt. A megtűrt, megalázott asszonyból hirtelen olyan ember lett, aki a saját életének ajtaját nyithatta ki. És nem is a pénz volt a legfontosabb. Hanem az, hogy akadt valaki, aki hitt benne.
Este ismét megszólalt a telefon. Gábor hívta.
— Anna, hol vagytok? — hallatszott a férfi ideges hangja. — Miért nem veszed fel? Már teljesen kikészültem.
— Jól vagyunk, Gábor — felelte Anna nyugodtan. — Márk és én elrendeztük magunkat.
— Figyelj, történt valami — hadarta Gábor. — Anyám megtalálta a pénzt. El tudod hinni? Áttette egy másik dobozba, egy teásdobozba, aztán teljesen kiment a fejéből. Tudod, milyen, öregszik már. Szóval ennyi volt az egész, félreértés történt. Gyertek haza.
Anna hallgatott. Hát mégis így lett. A pénz előkerült, pontosan úgy, ahogy ő mondta. Igaza volt. Csak ettől valahogy egyáltalán nem lett könnyebb a szíve.
— Gábor — szólalt meg végül. — És ha nem kerül elő? Akkor továbbra is tolvajnak tartottál volna?
— Ugyan már, Anna, ami volt, elmúlt — kezdett zavartan mentegetőzni. — Anyám elragadtatta magát, én is ideges voltam. Emberek vagyunk, hibázunk.
— Elragadtattátok magatokat — ismételte Anna halkan. — Kidobtatok a házból. A gyerekemmel együtt. Az utcára. Most pedig azt mondod, menjek vissza, mert csak félreértés volt.
— De hát meglett a pénz!
— Nem a pénzről van szó, Gábor — mondta Anna csendesen, mégis olyan szilárdan, hogy a saját hangjára is ráismert. — Hanem arról, hogy tíz év alatt sem tanultál meg bízni bennem.