— Ja, tehát az én főztöm neked disznóknak való, bezzeg anyád fasírtja maga a gasztronómiai csoda? Akkor menj szépen hozzá enni, és az én asztalomhoz többé le se merj ülni! Nem azért vagyok itt, hogy cselédként robotoljak, aztán még a nyafogásodat is hallgassam!
— Már megint kiforgatod! Nóra, komolyan mondom, ezt direkt csinálod? Annyit kértem, hogy úgy készítsd el, ahogy anya szokta! Erre mi ez? Ez nem borscs, hanem valami híg lé.
Nóra lassú mozdulattal emelte fel a tekintetét a tányérjáról. Az ételhez még hozzá sem nyúlt. A napja tíz órán át tartó taposómalom volt: beszámolók, telefonok, idegesítő egyeztetések és a főnöke szokásos, agyzsibbasztó kötözködése. Mindezek után még két teljes órát töltött a tűzhely mellett, a forróságban.
Felaprította a céklát, megdinsztelte a hagymás répát, megpirította a húst, fokhagymát reszelt — mindezt ezért az átkozott borscsért. Sűrűre, laktatóra főzte, rendes marhahússal, amit külön a piacon választott ki. Egy teljesen közönséges kedd estéből akart valami apró, otthoni ünnepet teremteni. Egyszerűen örömet szeretett volna okozni a férjének.
Gábor azonban ott ült vele szemben, és olyan fintorral kavargatta a kanalat a tányérban, mintha valami rossz menzán löktek volna elé ehetetlen moslékot. Az arca, amely egész napos tévézés és számítógépezés után kipihentnek, sőt kifejezetten elégedettnek hatott, most a világ összes mártíromságát magára öltő grimaszba rendeződött.
Kibökött a kanállal egy húskockát, szemmagasságba emelte, forgatta egy darabig, aztán undorodva visszapottyantotta a levesbe. A tányérból vöröses, zsíros cseppek fröccsentek szét a makulátlan terítőn.
— Ez a hús rágós, mint a cipőtalp. A krumpli teljesen szétfőtt. A káposzta meg nyikorog az ember foga alatt. Só egyáltalán került bele? Tényleg nem fér a fejembe, mi olyan nehéz abban, hogy valaki megfőzzön egy normális levest! Na de amikor az anyám főz… — sóhajtott fel ábrándosan, a szemét is az égnek emelve. — Az kész költemény! A hús szinte elolvad a szádban, a leve áttetsző, mint a könny, mégis olyan tartalmas, hogy megáll benne a kanál. Az illata az egész lépcsőházat betölti! Na, azt nevezem én borscsnak. Ez pedig… ez egyszerűen moslék.
Nóra egy szót sem szólt. Csak figyelte a férjét, és érezte, ahogy odabent valami lassan megdermed benne, mintha a mellkasában jégréteg képződne. Ezt a lemezt már számtalanszor végighallgatta. Az ő fasírtja mindig száraz volt, az anyjáé omlós és szaftos. Az ő krumplipüréje csomós, az anyjáé habkönnyű.
Ha palacsintát sütött, az vastag lett, míg Katalin palacsintája természetesen vékony és csipkeszerű. Bármihez nyúlt a konyhában, Gábor fejében azonnal elindult a szigorú vizsgálat, és az ítélet előre borítékolható volt: Nóra főztje soha nem érhetett fel Katalin állítólagos mesterműveihez. Mindezt úgy, hogy Gábor maga a kaprot sem tudta volna megkülönböztetni a petrezselyemtől, a kulináris teljesítménye pedig nagyjából abban merült ki, hogy forró vizet öntött az instant tésztára.
Mivel Nóra nem adott neki választ, Gábor még inkább belelovalta magát. Előhúzta a telefonját a zsebéből, és olyan fölényes képet vágott, mint egy egyetemi tanár, aki épp leckét készül adni egy különösen tehetségtelen hallgatónak. Ujjával határozottan bökdösni kezdte a kijelzőt.
— Tudod mit? Ebből elég volt. Most azonnal felhívom anyát, és ő szépen, pontról pontra elmagyarázza neked, hogyan kell ezt csinálni. Tedd majd kihangosítóra, és jegyzetelj. Hátha századik nekifutásra végre ragad rád valami.
Ez már nem egyszerű bírálat volt, hanem gyomorszájon ütés. Nyílt megalázás. Gábor nem vitát akart, hanem vizsgáztatást, méghozzá úgy, hogy az anyját ülteti be legfőbb ítésznek. Nóra mozdulatlanul nézte, ahogy a férje ujja rányom a hívás gombjára, és a képernyőn felvillan Katalin mosolygós fényképe. Meghallotta az első kicsengést. Aztán a másodikat. És abban a pillanatban valami végleg átbillent benne. Hang nélkül, de megmásíthatatlanul.
Gábor semmit sem fogott fel az egészből. Nóra nem kiabált, nem csapkodott, még csak szemrehányó mondatot sem vágott hozzá. Egyszerűen felállt az asztaltól, olyan nyugodtan, mintha csak egy pohár vízért indulna. A mozdulatai puhák, kimértek voltak, szinte álomszerűek. Odament a tűzhelyhez, ahol még ott gőzölgött a nagy, ötliteres fazék — benne kétórányi fáradsága, figyelme és jó szándéka. Konyharuhát csavart a fülére, és megemelte. Gábor értetlenül meredt rá, miközben a telefont továbbra is a füléhez szorította.
— Anya, szia! Ráérsz egy percre? Nórának kellene egy kis segítség… — kezdte, de a mondat elhalt a szájában.
Nóra rá sem pillantott. A nehéz fazékkal átvágott a konyhán, majd eltűnt a keskeny vécében. Gábor tátott szájjal követte a tekintetével ezt a képtelen útvonalat. A következő pillanatban már hallotta is a hangot. A mély, cuppogó, bugyborékoló, ocsmány zubogást.
Öt liter sűrű, tartalmas leves ömlött bele a vécécsészébe. Hússal, zöldséggel, fűszerekkel — és mindazzal az igyekezettel együtt, amit Nóra belefőzött. Egyetlen cseppet sem hagyott meg. Amikor a fazék kiürült, lenyomta az öblítőt. A fehér porcelán mohón felhördült, örvénybe rántotta a káposzta- és cékladarabokat, aztán úgy tüntette el az egészet, mintha soha nem is létezett volna.
Nóra az üres edénnyel tért vissza. A fazekat nagy csattanással tette a mosogatóba, és csak ekkor fordult szembe a férjével. Gábor még mindig a telefonját markolta. A készülékből Katalin zavart, aggódó hangja szűrődött ki: „Gábor? Mi folyik ott nálatok? Halló?” Ő azonban mintha meg sem hallotta volna. Kerekre nyílt szemmel bámulta Nórát, és a tekintetében egyszerre kavargott döbbenet, félelem és teljes értetlenség.
Aztán Gábor végre magához tért. Dühösen az asztalra csapta a mobilt, amelyből továbbra is hallatszott az anyja rémült kérdezősködése: „Gáborkám, mi történt?” Felugrott a székéről, arca pillanatok alatt a savanyú elégedetlenségből bíborvörös, haragtól eltorzult maszkká változott.
— Te meg mégis mit művelsz, te eszement?! Elment az eszed?! Éhes vagyok! Mi a fenét képzelsz magadról?!