— Hogy merted lehúzni az ételt a vécén?!
Gábor megindult felé, karjával vadul kaszálva a levegőt. Nyilván arra számított, hogy Nóra összerezzen, hebegni kezd, esetleg könnyekben tör ki. Csakhogy a nő egy tapodtat sem mozdult. Úgy állt ott, mintha kőből faragták volna. A mozdulatlan nyugalma sokkal fenyegetőbb volt, mint bármilyen hisztérikus ordítás. Hidegen, szinte vizsgálódva nézte a férfit, mintha most látná először igazán.
— Éhes vagy? — kérdezte halkan, teljesen egyenletes hangon. — Akkor nem értem, mi akadályoz. Menj szépen anyádhoz. Nála, ha jól emlékszem, a leves maga a csoda, a hús pedig szétomlik az ember szájában. Biztosan boldogan szed neked egy tányérral. Vagy kettővel. Az én „moslékom”, ahogy te olyan kedvesen nevezted, innentől kezdve egyenesen oda kerül, ahová szerinted való. A te drága gyomrodat kihagyjuk a folyamatból.
A szavai, amelyekben nyoma sem volt sírásnak vagy jelenetnek, erősebben találták el Gábort, mint az előbbi fazékügy. Félúton megtorpant, és néhány másodpercig láthatóan próbálta értelmezni, amit hallott.
— Te… te normális vagy? — dadogta végül. — Én vagyok a férjed! Neked kötelességed gondoskodni rólam!
Nóra röviden felnevetett. Száraz, üres nevetés volt, a legkisebb jókedv nélkül.
— Kötelességem? Érdekes. Mutasd meg, hol írtam ezt alá. Melyik szerződésben szerepel, hogy én vagyok a személyes szakácsnőd, cseléded és kiszolgálód? Ettől a perctől kezdve, Gábor, nem tartozom neked semmivel. A konyha bezárt. Végleg. Számodra legalábbis.
Nem adott időt neki válaszolni. Sarkon fordult, és határozott mozdulattal feltépte a hűtő ajtaját. Odabent szépen sorakoztak mindazok a dolgok, amelyeket legutóbb vásárolt: mintha egy kisebb ínyencbolt polcai költöztek volna be hozzájuk. Gondosan becsomagolt, márványos marhahús a hétvégi ebédhez. Drága, levegőn érlelt kolbász, amit Gábor annyira szeretett a reggeli kávé mellé. Többféle sajt: parmezán, brie, kéksajt. Friss zöldségek, válogatott paradicsomok, roppanós uborkák. Görög joghurtok, gyümölcsök, mindenféle apróságok. Mindet Nóra fizetéséből vették — abból a fizetésből, amely egyébként majdnem kétszer akkora volt, mint Gáboré.
A férfi dermedten figyelte, ahogy Nóra egyenként kiszedi a polcokról az élelmiszereket, és nyugodt, szinte ijesztően módszeres mozdulatokkal az asztalra rakja őket. Gábor szája résnyire nyílt, de hang nem jött ki rajta. Az agya egyszerűen nem akarta elfogadni, hogy mindez valóban megtörténik.
Nóra előhúzott a szekrényből néhány nagy bevásárlószatyrot, majd elkezdte belepakolni a holmikat. A hús, a kolbász, a sajtok, a zöldségek, a gyümölcsök, a joghurtok mind bekerültek. Utánuk ment még egy üveg jó minőségű olívaolaj és egy bontatlan csomag drága kávé is. Semmit sem hagyott ott abból, amit ő vett.
Mire végzett, a hűtő belseje szinte kongott az ürességtől. Csak Gábor szerény „készlete” maradt benne: egy csomag gyanúsan olcsó virsli, fél flakon csípős ketchup, egy megkezdett üveg csemegeuborka és egy magányos, már kissé szikkadt szeletelt kenyér.
— Parancsolj — intett Nóra a sivár látvány felé. — Ez a te részed. Ezt kerested meg, ezt eheted. Jó étvágyat hozzá.
Két kézzel felkapta a megtömött, nehéz szatyrokat, elhaladt a földbe gyökerezett lábú férje mellett, és kiment az erkély felé. Az ajtó halkan megnyikordult, aztán tisztán hallatszott, ahogy a zár kattan. Nem egyszer, hanem kétszer fordította rá a kulcsot, kifejezetten demonstratív lassúsággal. Ezután kihúzta a kulcsot, és zsebre tette.
Ekkor mintha Gábor végre felfogta volna a helyzet teljes súlyát.
— Te szemét nő! — üvöltötte, és olyan erővel csapott az asztalra, hogy a tányérok megugrottak rajta. — Mit képzelsz magadról?! Éhen akarsz dögleszteni?
Egy lépést tett Nóra felé, az arca eltorzult a dühtől. Nóra azonban nem hátrált. Épp ellenkezőleg: ő is előrelépett. A kezében ekkor már ott volt a nehéz öntöttvas serpenyő, amely az imént még a tűzhelyen pihent. Felemelte, nagyjából Gábor arcának magasságába, és úgy markolta, mintha fegyver lenne.
— Még egyetlen lépést teszel felém — mondta alig hallhatóan, de ez a halk hang sokkal félelmetesebb volt bármilyen kiáltásnál —, és ezt a serpenyőt ráhúzom arra az üres fejedre. Aztán majd kiderül, mi az erősebb: az öntöttvas vagy a koponyád.
Gábor megtorpant. Nóra szemében nem látott pánikot. Nem látott bizonytalanságot sem. Csak hideg, kemény elszántságot. A férfi tekintete ide-oda ugrált a serpenyő és a nő arca között, és lassan megértette: Nóra egyáltalán nem viccel. Hátralépett. Aztán még egyet. Közben valami káromkodásfélét morgott az orra alatt. Amikor belátta, hogy erőből most nem fog győzni, és a lakásban vacsorára sem nagyon számíthat, felkapta a székről a kabátját.
— Menj a francba! — köpte oda, miközben a folyosón kapkodva belebújt a cipőjébe. — Elmegyek anyámhoz! Ott legalább emberként bánnak velem! Te meg majd itt fogsz vinnyogni egyedül, meglátod!
— Menj, ahová akarsz — felelte Nóra a háta mögé, anélkül hogy megfordult volna. — Katalinnak pedig add át az üdvözletemet.
Gábor akkora lendülettel vágta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegett a fal. Nórát azonban ez már egyáltalán nem érintette meg. Nyugodtan visszatette a serpenyőt a helyére, bement a nappaliba, elővette a telefonját, és megkereste a kedvenc pizzériája számát. Rendelt magának egy hatalmas, extra sajtos, pepperonis pizzát, a legdrágábbat az étlapról.
Aztán leült a fotelbe, hátradőlt, és hosszú hónapok óta először érezte úgy, hogy a levegő végre nem szorul meg a mellkasában.
Nóra nem tévedett. Másnap déltájban megszólalt a csengő. Nem egyszerű, udvarias csengetés volt ez, hanem türelmetlen, követelőző jelzés, mintha odakint nem vendég állna, hanem valaki, aki eleve jogosultnak érzi magát a belépésre. Nóra lassan az ajtóhoz ment, és belenézett a kémlelőnyílásba.