Anna az ablak előtt állva nézte, ahogy odalent lüktet a város: autók araszoltak, emberek siettek, mindenki valahová tartott. Hat esztendeje még csupán egy kopott bőrönddel érkezett Szegedről, és csak egyetlen gondolat hajtotta: fel akar építeni magának egy rendes életet és szakmai jövőt. Akkor még eszébe sem jutott, hogy útjába kerül majd Levente, a jóképű, magabiztos építész, aki tekintélyes családból származott, később pedig nemcsak a férje lett, hanem belépő is egy olyan körbe, amelyről Anna addig legfeljebb távolról álmodhatott.
Csakhogy ebbe a világba soha nem fogadták be igazán.
— Annácska, indulnunk kell, különben megint késünk! — hallatszott Levente hangja az előszobából. — Anyámnak biztosan nem fog tetszeni, ha még az ebédre sem érünk oda időben.
Anna halkan kifújta a levegőt, majd felkapta a táskáját. A vasárnapi családi ebédek Levente anyjánál olyan rendszeres megpróbáltatássá váltak, amelyet kizárólag a férje miatt tűrt el. Erika, ez a kemény, metsző nyelvű, hideg pillantású asszony soha nem is próbálta leplezni, mit gondol a menyéről. A nagyobbik fiú, Norbert, már évek óta egy komoly vállalatnál ült biztos állásban, természetesen Zoltán bácsi ismeretségeinek köszönhetően. Vivien, a kisebbik lány, az esküvője alkalmából lakást kapott ugyanettől a nagybácsitól. Anna ezzel szemben soha semmit nem kért, pedig a családban éppen Zoltán volt az egyetlen, aki valódi jóindulattal fordult felé.
Zoltán, Levente elhunyt édesapjának öccse, sikeres vállalkozóként ismerték; építőipari cégét a nulláról hozta létre, és évek alatt jelentős birodalommá növesztette. Egyedül élt, felesége nem volt, gyereke sem született, ezért bőkezűen támogatta az unokaöccseit és unokahúgát: pénzügyi gondjaikat elsimította, kívánságaikat gyakran még kérés nélkül is teljesítette.
Alighogy Anna belépett Erika lakásába, máris megkapta az első szúrást.
— Már megint ezt vetted fel? — mérte végig az anyósa. — Igazán választhattál volna valami alkalomhoz illőbbet is. Nem Szegeden vagyunk, drágám.
— Jó napot, Erika — felelte Anna visszafogottan. Régen megtanulta, hogy az ilyen mondatokra nem érdemes reagálni.
— Zoltán bácsi hol van? — kérdezte Norbert, miközben végigpillantott a megterített asztalon. — Azt mondta, ma ő is jön.
— Nem jön — közölte Erika kurtán. — Megint orvoshoz kellett mennie. Azt állítja, nincs jól.
Anna önkéntelenül is felkapta a fejét. Az utóbbi hónapokban ő is észrevette, hogy Zoltán egyre sápadtabb, fáradtabb, és mintha napról napra fogyott volna, de valahányszor az egészsége szóba került, gyorsan elterelte a beszélgetést.
— Esetleg meglátogathatnánk — mondta óvatosan Anna.
— Te? — Vivien gúnyosan felnevetett. — Ugyan minek? Vannak neki kiváló orvos ismerősei. Aligha van szüksége arra, hogy egy vidéki lány sajnálgassa.
— Pontosan, Annácska — vette át a szót Erika is. — Jobb lesz, ha inkább a saját ügyeiddel törődsz. Egyébként mi van a munkáddal? Még mindig annál a marketinges cégnél vagy valami menedzserféle?
— Jelenleg fejlesztési igazgatóhelyettesként dolgozom — javította ki csendesen Anna.
— Ó, hát persze, igazgatóhelyettes! — csodálkozott rá Erika színpadias gúnnyal. — Hogy is felejthettem el. A mi kis karrierista menyünk igazán szépen halad.