Anna az asztallap alatt olyan erősen szorította ökölbe az ujjait, hogy a körmei a tenyerébe vájtak. Fogalmuk sem volt róla, hány álmatlan éjszaka, mennyi kitartás és mennyi küzdelem kellett ahhoz, hogy eljusson oda, ahol most tart. Ők ebből semmit sem láttak. A szemükben továbbra is csak egy idegen maradt: egy vidékről felkapaszkodott nő, aki szerintük ügyesen rátelepedett a család kényelmes életére.
Az ebéd végeztével Anna mégis úgy döntött, felkeresi Zoltán bácsit. A férfi a város egyik elegánsabb részén élt, egy hatalmas, régi hangulatú lakásban, amely inkább emlékeztetett egy magángyűjteményre, mint otthonra. Faragott bútorok, olajfestmények, üveges könyvszekrények és megsárgult kötetek vették körül mindenütt.
— Annácska! — derült fel Zoltán bácsi arca, amikor ajtót nyitott. — Micsoda öröm! Gyere csak be, kedvesem.
Anna már az első pillanatban látta, hogy nagy a baj. A férfi arca beesett volt, a szeme fénytelenül ült a gödrében, és a keze alig észrevehetően reszketett.
— Hogy van valójában, Zoltán bácsi? — kérdezte halkan, miután leült mellé a kanapéra. — Kérem, ne szépítse.
Az idős férfi egy darabig némán figyelte, aztán fáradtan felsóhajtott.
— Rosszul, Annácska. Negyedik stádium. Az orvosok szerint két-három hónapom lehet, talán annyi sem.
Anna torkában gombóc nőtt. Ebben a családban ő volt az egyetlen, akitől valaha valódi jóindulatot és emberi meleget kapott.
— A többiek tudják? — kérdezte végül.
— Nem. És nem is szeretném, ha tudnák. Nincs erőm végignézni a teátrális zokogást, a műkönnyeket meg az örökség körüli körözést. Te is tudod, milyen meghatóan tudnak aggódni, ha pénzszag van a levegőben.
Anna lassan bólintott. Eszébe jutott, amikor Norbert könnyes szemmel könyörgött a nagybátyjának, mert valami adóügy miatt pénzre volt szüksége. És Vivien is, aki naponta többször telefonált sírós hangon, amíg ki nem csikarta a lakásfelújításra valót.
— Kérhetek tőled valamit? — Zoltán bácsi megfogta Anna kezét. — Néha gyere el hozzám. Csak üljünk itt egy kicsit, beszélgessünk. Egyedül nehéz. Ápolót pedig nem akarok. Nem viselem jól az idegeneket.
— Jönni fogok — mondta Anna azonnal. — Munka után mindennap beugrom.
— Ne mindennap, drágám. Neked is van saját életed. Elég, ha időnként rám nyitod az ajtót. Jólesik olyan emberrel beszélni, aki nem a bankszámlámat látja bennem, hanem engem.
A következő hetekben Anna valóban gyakran meglátogatta. Hol teát főzött neki, hol csak csendben üldögélt mellette, máskor hosszú beszélgetésekbe merültek. Szó esett könyvekről, régi időkről, Zoltán fiatalságáról, és arról is, milyen álmokat dédelgetett Anna, mielőtt a mindennapok óvatosabbá tették. Zoltán bácsi mesélt a vállalkozása indulásáról, a kezdeti kudarcokról, a későbbi sikerekről, és arról a bánatról is, hogy végül sosem lett saját családja.
— Tudod, Annácska — mondta egyszer elgondolkodva —, sokáig azt hittem, a családot a vér köti össze. Ma már másképp látom. A család az, aki akkor is ott marad melletted, amikor már nem kényelmes. Te vagy az egyetlen, aki nem valamilyen haszon reményében jön ide.
— De Levente… — kezdte Anna bizonytalanul.
Zoltán bácsi szomorkásan elmosolyodott.
— Levente jó ember, de gyenge. Túlságosan engedékeny. Nem fog megvédeni sem az anyjától, sem a testvéreitől. Ugye még mindig bántanak a megjegyzéseikkel?
Anna nem felelt. Nem is kellett. Zoltán bácsi a hallgatásából mindent kiolvasott.
— Ostobák — csóválta meg a fejét. — Fogalmuk sincs, kit kellene megbecsülniük. Hat éve ismerlek, és ezalatt egyszer sem kértél tőlem semmit. Egyetlenegyszer sem. Ők viszont mindig csak kérnek.