Minden nap.
A telefon már rég jelszó nélkül volt. Miklós kérte, valamikor öt évvel ezelőtt.
— Minek a jelszó? Titkolsz valamit?
— Nem titkolok semmit.
— Akkor minek?
Zsuzsanna levette a jelszót. Mert könnyebb volt. Mert nem akart még egy vitát. Mert azt hitte, ha nem titkolódzik, ha teljesen átlátható, akkor Erzsébet is abbahagyja. Akkor végre elhiszi, hogy Zsuzsannának nincs rejtegetnivalója.
Tévedett.
Erzsébet nem azért olvasott a telefonjában, mert gyanakodott. Erzsébet azért olvasott a telefonjában, mert megtehette. Mert senki nem mondta meg neki, hogy nem teheti. Mert Miklós soha nem mondta: Anyám, ez nem a tiéd.
A krumpli megfőtt. Zsuzsanna leszűrte, visszatette a tűzre, vajat tett hozzá, és elkezdte törni. Közben hallotta, hogy Erzsébet beteszi a telefont az asztalra. Hallotta a fotel nyikorgását, ahogy az anyósa felállt. Hallotta a lépéseit a parkettán.
— Mindjárt jön Miklós — mondta Erzsébet, és bekukkantott a konyhába. — Nem kell ilyen sokáig törni, megmarad a csomó.
Zsuzsanna nem válaszolt.
Vacsorára György is jött, a fiuk, és mellette Edina, a menye. Öten ültek az asztalnál: Miklós az asztalfőn, Erzsébet mellette, György és Edina egymás mellett, Zsuzsanna a másik végén. Ahogy mindig.
Zsuzsanna kiosztotta a tányérokat. Leült. Felszolgálta a levest. Hallgatta, ahogy Miklós és György a focimeccsről beszélnek. Hallgatta, ahogy Edina megdicséri a levest. Hallgatta Erzsébet hangjának azt a bizonyos tonalitását, amit tizennyolc év alatt megtanult: a fölényes nyugalmat, ami sosem hangos, mégis mindenkit elnémít.
Aztán Erzsébet kinyúlt, és felvette az asztalról Zsuzsanna telefonját.
Zsuzsanna megdermedt.
Nézte, ahogy az anyósa görget. Nézte, ahogy megáll. Nézte, ahogy a szája sarkán megjelenik valami, amit mosolynak is lehetett volna nevezni.
— Na, hallgassátok csak — mondta Erzsébet, és felolvasta, hangosan, az egész asztalnak: — „Szilvi, néha azt érzem, hogy a saját házamban sem vagyok otthon.”
Csend.
Aztán Miklós felnevetett.
Nem hangosan. Nem gonoszul. Csak úgy, ahogy az ember nevet, amikor valami kicsit kínos, de azért vicces. Egy rövid, könnyű nevetés. Aztán visszanézett a tányérjára.
Zsuzsanna ült.
Nem kiabált. Nem sírta el magát. Nem kapott a telefonért. Csak ült, és valami elindult benne, ami nem volt düh, és nem volt szomorúság sem. Valami sokkal csendesebb. Valami, ami évek óta épülgetett, rétegről rétegre, és most egyszerűen kész volt.