Kész.
Felállt az asztaltól.
— Zsuzsanna — mondta Miklós. — Hova mész?
Nem válaszolt.
Felment a hálószobába. Levette a telefont az asztalról, ahol Erzsébet visszatette. Hat számjegyű kód: Edina születésnapja. Valami, amit senki más nem tudott. Beállította. A telefon kattant egyet.
Aztán kinyitotta a szekrényt.
Nem a nagy bőröndöt vette le a polcról, hanem a közepes méretű fekete gurulós táskát. A praktikusat. Azt, amivel utazni szokott. Belegyűrte a fontos dolgokat: iratok, a fiókból a bankkártya, a piros sál, amit az anyja adott, két váltás ruha, a gyógyszerek. Nem gondolkodott sokat. Tudta, mi az, ami kell, és mi az, ami nem.
Tizennyolc évből nem sok fér bele egy közepes bőröndbe.
De ami belefért, az az övé volt.
Lent az ebédlőben még mindig hallotta a hangokat. Miklós mondott valamit. Erzsébet válaszolt. György nevetett valamin. Mintha semmi sem történt volna. Mintha Zsuzsanna csak felment volna valamiért, és mindjárt visszajön.
Mindig visszajött.
Lehúzta a cipzárt. Kattant.
Levette a kabátját a fogasról, felvette, és kiment az ajtón. Az utcán hideg volt, október vége, és a gesztenyefák már csaknem csupaszon álltak. Zsuzsanna megállt a járdán, és egy percig csak állt. Nem tudta, mit érez. Vagy tudta, csak nem volt rá szava.
Aztán kivette a telefont, és megnyitotta az üzenetek között Miklós nevét.
Egyetlen szót írt.
Elég.
Elküldte, és betette a telefont a táskájába.
Szilviához ment. Szilvia ajtót nyitott, megnézte a bőröndöt, megnézte Zsuzsanna arcát, és nem kérdezett semmit. Csak félreállt, hogy beengedje.
— Teát csinálok — mondta.
— Igen — mondta Zsuzsanna.
Leült a konyhában, a megszokott széken, ahol már annyiszor ült. Szilvia tette a vizet a tűzre. Kint az utcán egy autó elment. A lámpa fénye sárgán esett be az ablakon.
Zsuzsanna a kezébe vette a porceláncsészét, amit Szilvia elé tett, és a tenyerével fogta, ahogy az ember megfogja, ami meleg.