— Meddig marad?
— Nem tudom — mondta Éva.
— Hogyhogy nem tudod?
— Amíg kell.
Zoltán megemelte a csészét, ivott, letette.
— Ez nem megy így.
— Mi nem megy?
— Ez az egész. — Zoltán a szoba felé intett a fejével. — Ő itt, a macska, a bőrönd az előszobában. Ez nem megy.
— Ez a mi lakásunk — mondta Éva csendesen. — Az ő szobája is megvan.
— Az a szoba az én dolgozószobám.
— Korábban az ő szobája volt.
Zoltán letette a villát.
— Éva. Én nem akarok itt egy elvált asszonyt eltartani, aki nem tud magáról gondoskodni. Ez nem az én dolgom.
Éva nem felelt. Visszafordult a tűzhelyhez, és elkezdte mosogatni a serpenyőt.
— Hallasz engem? — kérdezte Zoltán.
— Hallak.
— Akkor mondd meg, hogy meddig.
— Nem tudom, Zoltán.
Hosszú csend. Éva érezte a férje tekintetét a hátán.
— Tudod, mi a baj veled? — mondta végül Zoltán. — Az, hogy nem tudod, mikor kell nemet mondani. Mindig mindenki rád tolhatja a problémáját, és te csak hagyod. Aztán én szenvedek miatta.
Éva letette a serpenyőt. Megfordult.
— Te szenvedsz — mondta.
— Igen. Mert ez az én otthonom is, és én nem kértem, hogy…
— Te szenvedsz — ismételte Éva, és a hangja olyan volt, amilyennek ő maga sem ismerte. Nem hangos. Nem dühös. Csak pontos. — A lányom elválik, nincs hova mennie, és te szenvedsz.
Zoltán kinyitotta a száját, de Éva folytatta.
— Rendben. Megértelek.
Ezzel visszafordult a mosogatóhoz.
Anikó aznap este megkérdezte:
— Anya, baj van?
— Nincs — mondta Éva.
— Hallottam reggel.
Éva letette a törülközőt, amivel a tányérokat szárította.
— Minden rendben lesz.
— Anya…
— Anikó. — Éva ránézett a lányára. — Minden rendben lesz.
Anikó nem kérdezett tovább. De Éva látta a szemén, hogy nem hiszi el. Éva maga sem hitte el igazán — csak mondta, mert mondani kellett valamit, és ez volt a legkisebb hazugság, amit találni tudott.
A következő két hétben Zoltán nem evett együtt velük. Reggel korán kelt, mire Éva a konyhában volt, már elment. Este későn jött haza, lefekvés előtt. Hétvégén elment „a srácokhoz”, ami annyit jelentett, hogy Péterékhez ment, aki az egyetlen barátja volt, akit Éva valaha is látott. Éva főzött, Anikó segített, Brúnó a nappaliban ült, és a lakás úgy lélegzett, ahogy régen nem lélegzett.
Ez volt a különös. Hogy jobb volt. Hogy reggel Anikóval isznak kávét, és senki nem mondja meg, hogy melyik csészébe mennyi tej kell. Hogy este bekapcsolják a tévét, és senki nem veszi el a távirányítót. Hogy Brúnó felugrik a kanapéra, és senki nem teszi le.
Éva arra gondolt: „Huszonnyolc éve nem volt ilyen a reggel.”
Aztán arra gondolt: „Ez baj.”
Nem azért, mert rossz volt. Hanem azért, mert jó volt, és ez azt jelentette, hogy huszonnyolc évig nem volt jó, és ezt eddig nem tudta, vagy nem akarta tudni, vagy nem merte tudni — és most tudta, és ez már nem lehetett nem-tudott.
Júlia felhívta egy csütörtökön.
— Hogy vagy? — kérdezte.
— Jól — mondta Éva.
— Igaz?
Éva kiment a teraszra, mert Anikó a nappaliban volt.
— Zoltán nem eszik velünk — mondta halkan. — Két hete.
— Tudom.
— Honnan tudod?
— Mert ismerlek téged — mondta Júlia. — És ismerem őt. Mi van?