Éva elmondta. A reggeli veszekedést, a „te szenvedsz” mondatot, a két hetet. Júlia hallgatta, nem szólt közbe.
— Júlia — mondta Éva, amikor végzett —, mi lesz ebből?
— Mi szeretnél, hogy legyen?
— Nem tudom.
— De igen — mondta Júlia csendesen. — Tudod. Csak félsz kimondani.
Éva nem válaszolt.
— Éva. Hatvanegy éves vagy. Anikónak szüksége van rád. Neked szükséged van Anikóra. Ez az. Ez az egész.
— És Zoltán?
— Zoltán majd eldönti, mit csinál.
A terasz hideg volt, október vége volt, és Éva nem vett ki kabátot. A szomszéd kertjében már nem volt paradicsom — Baloghné betakarított, a kert üres volt, barna és csöndes.
— Júlia — mondta Éva —, ha ő elmegy…
— Ha elmegy, akkor elmegy.
— Huszonnyolc év.
— Tudom.
— Nem tudom, hogyan…
— Tudom — mondta Júlia. — De azt is tudod, hogy az elmúlt két hét milyen volt.
Éva nem felelt. A keze megfogta a terasz korlátját — hideg volt a vas, átment az ujjaiba.
— Igen — mondta végül.
— Akkor tudod, mit kell tenni.
Éva aznap este nem aludt sokat. Feküdt a sötétben, és hallgatta Zoltán légzését maga mellett — mély, egyenletes, a mély alvás légzése, ahogy mindig. Arra gondolt: huszonnyolc éve hallgatja ezt a légzést. Arra gondolt: huszonnyolc éve minden reggel az ő ébrenléte volt az első, mert ő kelt korábban, ő főzte a kávét, ő tette ki az újságot. Arra gondolt: huszonnyolc éve nem kérdezte meg tőle senki, hogy akar-e kávét, vagy inkább teát.
Arra gondolt: „Ez tényleg huszonnyolc év volt.”
Nem sírt. Csak feküdt, és a sötétben valami lassan, csendesen, véglegesen a helyére ért.
Zoltán november első hetében jött haza korán. Éva a konyhában volt, Anikó a szobájában — Brúnó a konyhában ült, és figyelt, ahogy a macskák figyelnek: mozdulatlanul, mindentudóan.
Zoltán leült az asztalhoz. Éva folyamatosan kavarta a levest.
— Éva, le kell ülnünk beszélni.
— Rendben — mondta Éva, és levette a tűzről a fazekat.
Leült szembe Zoltánnal. Zoltán összekulcsolta a kezét az asztalon — ezt akkor tette, amikor komoly dolgot akart mondani, Éva ezt is tudta huszonnyolc év után.
— Nem mehet így tovább — mondta Zoltán.
— Tudom.
— Anikó itt van két hónapja.
— Hat hete.
— Hat hete. — Zoltán maga elé nézett. — Éva, én megértem, hogy a lányod bajban van. Megértem. De ez a mi életünk. Ez a mi lakásunk. Én nem tudok így élni.
— Hogyhogy nem tudsz?
— Hogy minden este három ember vacsorázik, és van egy macska, és én a saját házamban nem érzem magam otthon.
Éva nem szólt.
— Meg kell mondanod neki, hogy menjen — mondta Zoltán. — Találjon albérletet, keressen munkát, oldja meg a dolgait. Ő felnőtt. Nem a mi felelősségünk.
— Az én lányom — mondta Éva.
— Igen. A lányod. Nem az enyém. — Zoltán felemelte a tekintetét. — Éva, ezt komolyan mondom. Vagy ő megy, vagy én megyek.
Csend volt.
Brúnó a sarokból nézett. Odakint egy autó ment el, aztán csend lett megint.
Éva arra gondolt: „Na. Ez tehát ez.”
Arra gondolt: „Huszonnyolc éve vártam erre a mondatra, és most itt van.”
Arra gondolt: „Hová mennél nélkülem.”
Felállt. Nem sietve, nem lassan — csak felállt, ahogy az ember feláll, amikor vége van az ülésnek. Kiment az előszobába. Kinyitotta a bejárati ajtót.