Visszament a konyhába.
— A kijárat ott van — mondta.
Zoltán nem mozdult.
— Mit mondtál?
— Azt mondtam, a kijárat ott van. — Éva visszaült az asztalhoz. — Ha menni akarsz, menj. Az ajtó nyitva van.
Zoltán rámeredt. Éva visszanézett rá — és ez volt az, amit Zoltán valószínűleg soha nem látott rajta: nem félelem, nem könyörgés, nem mentegetőzés. Csak csend. Csak egy asszony, aki ül az asztalánál, és vár.
— Éva — mondta Zoltán, és a hangja megváltozott. — Gondold meg, mit csinálsz.
— Meggondoltam.
— Ha most elmegyek…
— Ha most elmész, elmész — mondta Éva. — Ez a te döntésed.
— A mi házasságunk…
— Zoltán. — Éva egyenesen ránézett. — Az én lányom bajban van, és én nem küldöm el. Ez nem változik. Ha ez számodra elfogadhatatlan, akkor te döntöd el, mit csinálsz.
Zoltán felállt. Éva hallotta, hogy a szoba felé megy, hallotta a szekrény nyílását, hallotta a cipzár csikorgását — egy táska cipzárja. Hallotta a fürdőszoba ajtaját, a vízcsap hangját, aztán csöndet.
Anikó kijött a szobájából. Az ajtóban állt, és nézett az anyjára.
— Anya — suttogta.
— Gyere — mondta Éva, és a széke felé intett.
Anikó odajött, leült. Brúnó felugrott az asztalra — ami tilos volt, de most senki nem tette le.
Hallgatták a lakást. A szekrényajtó hangja, a fiók nyílása, a cipzár megint. Aztán lépések az előszobában.
Aztán az ajtó.
Hangos volt, ahogy becsukódott — nem csapódott, csak becsukódott, de a csendben hangos volt.
Éva és Anikó ültek az asztalnál.
Brúnó a csészék között ült, és pislogott.
— Anya — mondta Anikó, és a hangja megtört valahol a szó közepén.
— Tudom — mondta Éva.
— Miattam…
— Anikó. — Éva megfogta a lánya kezét. — Nem miattad. Rendben?
Anikó nem szólt. A szeme nedves volt.
— Tegyünk fel teát — mondta Éva.
Felállt, teletöltötte a vízforralót, visszatette az aljzatba. A konyha olyan volt, mint mindig — ugyanaz a csempe, ugyanaz a lámpa, ugyanaz a szag, a régi fa és az esti leves szaga. De valami más volt. Éva nem tudta volna megmondani, mi — csak érezte, hogy a levegő más. Mintha a szoba kicsit tágabb lett volna, egy centivel, csak annyival, hogy az ember lélegezni tudjon.
A vízforraló elkezdte a hangját. Brúnó lejött az asztalról, és Éva lábához dörzsölte magát.
Éva kivette a szekrényből a két csészét — a régiek, a fehér porcelánok, amiket az anyja hagyott rá, és amiket soha nem használtak, mert Zoltán azt mondta, hogy ezek csak dísznek valók. Letette őket az asztalra.
Anikó ránézett.
— Ezeket sose használtuk — mondta.
— Tudom — mondta Éva.
A vízforraló kattant. Éva beleöntötte a forró vizet a csészékbe, és a tea lassan kiterjedt a vízben — sötét, lassan terjedő, illatos.
Leültek.
Odakint csend volt. A szomszéd kertjében sötét volt, az utca üres volt, az október végi éjszaka hideg és csendes. Brúnó felkuporodott a harmadik székre, és hunyta a szemét.
Éva megfogta a csészéje fülét. A porcelán meleg volt az ujjai alatt.