Nem aludt sokáig.
Reggel, amikor Ákos elment, Ildikó kiment a kamrába, és még egyszer megnézte az üres polcokat. A por körvonalai még ott voltak. Kivette a telefonját, és megnézte a tegnap esti fotókat. Élesek voltak, a dátum jól látszott a sarokban.
Aztán bement a szobába, kinyitotta a fiókot, és kivette a füzetet.
Nem gondolkodott sokáig. Tudta, hogy mit fog csinálni — valójában két éve tudta, csak nem volt még kész. Most kész volt. Nem azért, mert dühös volt. Azért, mert a huszonhárom üveg lekvár — anyja bogyóiból, anyja dácsájáról, anyja hangjával a fejében — az utolsó dolog volt, amit el lehetett venni tőle.
Többet nem.
Felhívta Veronikát. Veronika a munkahelyén dolgozott, de volt egy ismerőse, aki jogtanácsos volt, és Ildikó egyszer hallotta, hogy Veronika azt mondta: *ha valaha baj van, szólj.*
— Veronika — mondta, amikor a barátnője felvette. — Szükségem van arra az ismerősödre. A jogtanácsosra.
Rövid csend.
— Mi történt?
— Semmi, ami ne lett volna meg már két éve — mondta Ildikó. — Csak most lefotóztam.
Veronika nem kérdezett tovább. Másnap délután volt az időpont.
A jogtanácsos neve Fekete Katalin volt, negyven körüli nő, rövid haj, szemüveg, és olyan tekintete, ami nem ítélt, csak figyelt. Ildikó lerakta az asztalra a füzetet és a telefont a fotókkal.
— Ez két év — mondta. — Dátumok, tételek. A fotók tegnap készültek, amikor hazajöttem a kórházból.
Fekete Katalin végiglapozta a füzetet. Lassan, alaposan. Nem szólt közbe.
— A lekvárokat az anyám dácsájáról szedett bogyókból csináltam — mondta Ildikó. — Anyám két éve halt meg. A nővérem elvitte az összeset, amíg kórházban voltam.
— A férje tudott róla?
— Utólag igen. Azt mondta, ne legyek szűkmarkú.
Fekete Katalin feltette a szemüvegét.
— Jogilag ez nem egyszerű — mondta. — A közös háztartásban lévő dolgok… de ez a füzet. — Megkopogtatta a borítót. — Ez dokumentáció. Ha ezt másolatban nálam hagyja, és valaha szükség lesz rá, van mivel alátámasztani a mintát.
— Nem akarok pert — mondta Ildikó. — Csak azt akarom, hogy legyen valahol, ahol nem tud eltűnni.