— Értem. — Fekete Katalin bólintott. — Hagyjuk itt a másolatot. És ha változik a helyzet — bármilyen irányban —, hívjon.
Ildikó hazafelé a buszon ült, és a kezét az ölébe tette. Nem remegett.
Aznap este, amikor Ákos hazajött, Ildikó a konyhában volt. Vacsorát csinált — csak magának, mert Ákos azt mondta, hogy a munkahelyén eszik. A rántotta sercegett a serpenyőben, és Ildikó nem fordult meg, amikor az ajtó nyílt.
— Felhívott Lilla — mondta Ákos a hátának. — Azt mondja, köszöni a lekvárokat. A gyerekek imádják.
Ildikó megfordult a serpenyővel.
— Jó — mondta.
Ákos megállt.
— Csak ennyit mondasz?
— Mit mondanék?
— Nem tudom, azt hittem… — Ákos a kezét a zsebébe tette. — Tegnap olyan voltál, mintha—
— Fáradt voltam — mondta Ildikó. — Három napig voltam kórházban.
— Igen, de—
— Ákos. — Ildikó a tányérjára szedte a rántottát. — Holnap szerelőt hívok.
— Minek?
— Zárat cserélek a kamrán. Meg a konyhai bejárón is.
Csend.
— Micsoda?
— Zárat cserélek — ismételte Ildikó, és leült az asztalhoz. — Evés közben nem szoktam vitatkozni. Ha van valami, este megbeszéljük.
Ákos ott állt az ajtóban, és Ildikó érezte a tekintetét a hátán. De nem szólt többet. Végül hallotta, hogy elmegy.
Ildikó evett.
A rántotta kicsit sós volt, de nem bánta.
Másnap délelőtt jött a szerelő. Fiatal fiú volt, gyors és precíz. Két óra alatt megvolt a kamra zárja és a konyhai bejáró zárja is. Ildikó megnézte mindkettőt, megpróbálta a kulcsot, aztán a kulcsokat a táskájába tette.
Ákos nem volt otthon. Nem kérdezte meg előre, hogy rendben van-e. Nem volt rá szüksége.
Aznap este Ákos megtalálta a zárat.
— Ez komoly? — állt meg a kamra előtt, a kulcsra bámulva, amit Ildikó a kilincsre akasztott. — Tényleg bezárod a kamrát?
— Igen.
— Lilla—
— Lilla nem fog többé bejönni a kamrámba — mondta Ildikó. — Sem a konyhámba, ha nem hívom meg.
— Ez az ő nővéred is—
— Az én nővérem — mondta Ildikó. — Az én kamrám. Az én konyhám. Az én anyám bogyói.