Ákos a falnak támaszkodott.
— Ildikó, ez… ez túlzás. Egy zár a saját nővéred ellen—
— Nem ellene — mondta Ildikó. — Magamért.
— Ez nem ugyanaz.
— Nem — mondta Ildikó. — Nem ugyanaz.
Ákos még mondott valamit, de Ildikó már bement a szobába. Kinyitotta a fiókot, kivette a telefont, és megnézte a fotókat. Az üres polcok. A por körvonalai. A dátum a sarokban.
Aztán kinyomtatott egyet.
Egy fotót. Az üres polcokról. Dátummal.
Másnap reggel elment a postára, és feladott egy ajánlott levelet. Lilla nevére, Lilla címére. A borítékban egy lap volt: a kinyomtatott fotó. Semmi más. Sem magyarázat, sem kérdés, sem vád. Csak a kép.
Az üres polcok. A por körvonalai. A dátum.
A postás megkérdezte, kell-e tértivevény.
— Igen — mondta Ildikó.
Hazafelé betért a piacon a gyümölcsöshöz. Szeder volt, friss, sötétlila, olyan, amilyenből anyja mindig azt mondta: *ez a legjobb, Ildikó, ez a legjobb az egész kertből.* Vett belőle két kilót. Aztán még egyet.
Otthon elővette a befőzős üstöt, a cukorral teli dobozt, az üvegeket, amiket a pincéből hozott fel. Megmosta a szedret, megszárította, és nekiállt.
Nem sietett.
Főzés közben hallotta anyja hangját — *lassan, Ildikó, ne siess* — és nem próbálta elhallgattatni. Hagyta, hogy ott legyen, a gőz és a szeder illata között, a konyha melegében.
Este tizenkét üveg állt a pulton. Kisebb, mint a huszonhárom, de az övé volt. Minden egyes üveg.
Ildikó kivitte őket az ablakpárkányra.
Ott rakta le őket, sorban, ahol a nap sütött rájuk, és a sötétlila lekvár átlátszott az üvegen, mint valami drágakő. Tizenkét üveg, egymás mellett, az ablakban.
Ákos bejött, megállt, és nézte.
— Ezt meg kinek csináltad?
Ildikó az ablakra nézett. A tizenkét üvegre, amik ott ragyogtak a késő délutáni fényben.
— Magamnak — mondta.
Aztán visszament a konyhába, és elmosta az üstöt.