Csilla a tenyerébe vette az egyik virágot. Puha volt, és már kezdett lehullani.
Nyáron az alma beérett. Csilla leszüretelte — ahogy minden évben —, és megfőzte a kompótot. Huszonöt üveg lett, ahogy mindig. A kompót a pince legjobb polcán állt, a többitől kicsit külön, mert Csilla mindig külön tette. Nem mondta el senkinek, hogy miért. Nem kellett elmondani.
Aztán eljött október.
Csilla azon a reggelen kiment a kertbe, mert látni akarta, hogy a fagy mennyit vett el a krizantémokból. Hideg volt, a fű még nedves. Visszajött a házba, és gondolta, lemegy a pincébe — ellenőrzi a készleteket, mielőtt a tél igazán beköszönt.
Lenyomta a villanyt.
Állt.
A polcok üresek voltak.
Nem részben üresek. Nem hiányosak. Üresek. A befőttek, a lekvárok, a savanyúságok, a szárított gomba, a paradicsomszósz — mind elment. A kompótos üvegek is. Mind a huszonöt.
Csilla nem mozdult. Csak állt, és nézte a polcokat.
A gyomra összeszorult, aztán valami különös dolog történt: nem jött a sírás. Nem jött a düh sem — nem úgy, ahogy szokott, forróan és azonnal. Csak egy nagyon hideg, nagyon tiszta gondolat:
„Tehát így van.”
Felhívta Erzsébetet.
— Erzsébet — mondta, amikor a lánya felvette. — Gyere el ma.
— Ma nem tudok, anyám, Bencével—
— Ma — mondta Csilla. — Délután.
Csend volt a vonalban.
— Jó — mondta végül Erzsébet. — Ötkor ott vagyok.
Erzsébet ötkor megérkezett. Egyedül jött, Bence nélkül. Leült a konyhaasztal mellé, és felvette a telefonját, mintha valami fontos üzenetet várna.
— Lemész velem a pincébe? — kérdezte Csilla.
— Minek?
— Csak gyere.
Lementek. Csilla felkapcsolta a villanyt, és megállt a lépcső alján. Erzsébet mögötte jött, és megállt mellette.
Csend volt.
— Hol van minden? — kérdezte Csilla.
Erzsébet nem nézett rá. A polcokat nézte.
— Elvittem Veronikának — mondta végül. — Felkészítettük a télre. Anyám, te egyedül vagy, nem tudod megennni—
— A kompótot is elvitted?
Erzsébet most sem nézett rá.
— Az is ott volt — mondta. — Nem tudtam, hogy az más.
— Nem tudtad — ismételte Csilla.