Nem kérdésként mondta. Csak kimondta.
— Anyám, ne csináljunk ebből drámát. Veronikának szüksége volt rá. Te meg egyedül vagy, minek neked ennyi? Jövőre majd újra főzöl.
Csilla nézte a lányát. Erzsébet most visszanézett — ugyanazzal a türelmetlen arccal, ugyanazzal a mozdulattal, ahogy mindig. Mintha ez egy vita lenne, amit már sokszor megvívtak, és a végeredmény mindig ugyanaz.
„Igen — gondolta Csilla. — Jövőre majd újra főzök.”
— Menjünk fel — mondta hangosan.
Felmentek. Erzsébet felvette a kabátját.
— Akkor rendben van? — kérdezte.
— Igen — mondta Csilla. — Rendben van.
Erzsébet elment. Csilla leült az asztal mellé, és sokáig ült ott, mozdulatlanul. Kint sötétedett. A konyhaablak mellett Zoltán nézett rá a képről.
„Huszonöt üveg — gondolta. — Huszonöt üveg kompót. Abból a fából.”
Felállt. Kiment a kamrából, elővette a telefonját. Visszament a pincébe, és elkezdte lefotózni a polcokat. Minden polcot, minden szögletet. A villanykörte sárga fénye megvilágította az üres deszkákat — a nyomokat, ahol az üvegek álltak, a poros körök, ahol a befőttek sorakoztak egész nyáron.
Csilla lefotózta mindet. Nem remegett a keze. Csak csinátta, amit csinálni kellett.
Másnap reggel felhívta a lakatost.
— Mikor tud jönni? — kérdezte.
— Ma délután ráérek — mondta a lakatos.
— Jó. Várom.
A lakatos délután megérkezett, kicserélte a pince zárját, és átadta az új kulcsokat. Két kulcs volt. Csilla mindkettőt eltette.
— Köszönöm — mondta.
— Semmi — mondta a lakatos, és elment.
Csilla ott állt a pince ajtaja előtt, az új kulcsokkal a kezében. A zár fényes volt, még nem karcolt. Kinyitotta, aztán bezárta. Kinyitotta, aztán bezárta.
„Igen — gondolta. — Ez az.”
Aznap este leült az asztalhoz, és megírta a levelet. Nem volt hosszú. Nem kellett hosszúnak lennie.
*Erzsébet, értesítelek, hogy a pince zárját kicseréltem. Kulcsot nem adok. Ha szükséged van valamire, kérj előre, és én döntöm el, hogy adok-e. Anya.*
Másnap reggel bement a postára, és feladta ajánlottan. A postás megkérdezte, kell-e tértivevény.