— Igen — mondta Csilla. — Kérem.
Hazafelé menet megállt az almafa alatt. A fa már kopasz volt — az október elvitte a leveleket, csak a vastag ágak maradtak, feketén az őszi ég ellen. Csilla felnézett rá.
Zoltán huszonhárom éves volt, amikor ezt a fát ültette. Csilla huszonegy. Negyven év telt el azóta. A fa minden évben termett — rossz években kevesebbet, jó években annyit, hogy Csilla alig győzte leszüretelni. Zoltán mindig segített. Aztán három éve nem segített, mert nem volt ott.
De a fa termett. Idén is termett.
Csilla bement a házba.
Elővette a legnagyobb lábast. Elővette az üvegeket — újakat, amelyeket még nyáron vett, mert a régiek elfogytak. Elővette a cukrot, a fahéjat, a szegfűszeget.
Kiment a kertbe, és a fa alól összeszedte az ott maradt almákat — néhányat a fű között talált, néhányat a kerti ládában, ahol Zoltán szokta tartani a szerszámokat. Nem volt sok. Elég volt.
Befőzés közben nem kapcsolta be a rádiót. Csak főzött, csendben, ahogy az anyja főzött, ahogy a nagyanyja főzött. A konyha megtelt a főtt alma illatával — édes volt és kicsit savanykás, és Csilla tudta ezt az illatot kívülről, belülről, minden porcikájából.
Este lett, mire kész volt. Öt üveg kompót sorakozott az asztalon — nem huszonöt, csak öt, de mind az öt az övé volt.
Csilla elvette az egyiket. Megfogta két kézzel, és átvitte a konyhaablakhoz.
Letette Zoltán képe mellé.
Az üveg barnás-arany volt a lámpafényben, az alma szeletei lebegtek benne, ahogy mindig. Zoltán nézett rá a képről — ugyanazzal az arccal, amellyel mindig nézett, kicsit féloldalasan, mintha éppen mondani akarna valamit.
Csilla leült az asztal mellé. Kint fújt a szél, és az almafa ágai megmozdultak a sötétben.