Katalin szó nélkül levette a kabátját, és a konyha felé indult.
Az asztalon ismét káosz uralkodott: morzsák, egy felborított sótartó, olajos foltok a viaszosvásznon. Gábor a tűzhely előtt állt, és ügyetlenül próbált krumplit sütni; az olaj sercegve fröccsent szét, apró cseppekben borítva be a csempét és a pultot. Márk az asztalnál ült, doboló ujjakkal, látható ingerültséggel.
– Ó, megjöttél – sóhajtott fel Gábor megkönnyebbülten. – Épp vacsorát próbálunk összehozni. Nem vettél semmit hazafelé? A hűtő gyakorlatilag üres.
– Nem – felelte Katalin higgadtan, és helyet foglalt.
– Kati néni, ez most komoly? – csattant fel Márk. – Nórával hullafáradtan estünk haza. Azt hittük, főzöl valami levest vagy legalább tésztát. Erre semmi sincs! Nóra sírva ment be a szobába. Ez már tényleg túlzás.
Katalin hosszasan ránézett, pislogás nélkül.
– Márk. Dolgozol?
– Persze, tudod jól.
– Nóra is?
– Igen.
– Akkor van bevételetek. A bolt a sarkon van. Elmentek, vásároltok, és elkészítitek magatoknak a vacsorát. Hol itt a gond?
– Spórolunk! – háborodott fel a fiú. – És különben is, család vagyunk. Mindig te főztél mindenkire. Apa, mondd már meg neki!
Gábor elzárta a félig odaégett krumpli alatt a gázt, és a feleségéhez fordult.
– Katalin, ne csináljunk ebből ekkora ügyet. Jó, megették a halat, nem gondolták át. Bocsánatot kértem helyettük. Holnap elintézem a bevásárlást, feltöltöm a hűtőt. Ne legyen már ebből háború. Nóra ott zokog bent.
Katalin lassan felállt.
– Itt nincs veszekedés, Gábor. Csak új szabályok. Nem tartom el tovább a felnőtt gyerekeidet. Nem főzök rájuk, nem takarítok utánuk, és nem veszek nekik élelmiszert.
Ezzel sarkon fordult, és bement a hálószobába. Gábor még lefekvés előtt próbálta győzködni: túl szigorú, lehetne nagyvonalúbb, kedvesebb. Katalin nem vitatkozott. A fal felé fordult, és lehunyta a szemét.
Másnap, csütörtökön, korábban elkéredzkedett a munkahelyéről. Útközben betért egy barkácsáruházba, ahol egy masszív, kulccsal zárható ráépíthető lakatot választott. A bejáratnál már várta a szerelő, akivel előző nap egyeztetett.
Középkorú, erős testalkatú férfi volt, munkaruhában. Meghallgatta a kérést, szemöldöke kissé megemelkedett, de nem firtatta a részleteket. A megrendelő fizet – ő pedig dolgozik.
A konyhába mentek. A sarokban álló, nagy, kétajtós hűtőszekrény halkan duruzsolt.
– Ide szeretném – mutatott Katalin az ajtókra. – Úgy, hogy kulcs nélkül ne lehessen kinyitni.
A fúró hangja megtörte a lakás csendjét. Negyedóra sem telt bele, és a fehér ajtón már ott feszült a fém pánt, rajta a súlyos lakattal. Katalin a kulcsot azonnal a saját kulcscsomójára tette.
Miután kifizette a munkadíjat, a férfi távozott. Katalin kinyitotta a hűtőt, ellenőrizte a tartalmát: friss hal, zöldségek, joghurtok, egy darab sajt, gyümölcs. Becsukta az ajtót, átfűzte a lakatot, majd kattanásig zárta.
A fém hangja élesen csengett a konyhában. Határok húzódtak meg.
Este nagyjából egyszerre értek haza. Katalin a nappaliban ült, könyvvel a kezében. Elsőként Nóra ment be a konyhába.
Néhány másodperc múlva furcsa csikorgás hallatszott, majd egy felháborodott kiáltás.
– Márk! Gyere ide azonnal!
A fiú kiviharzott a szobájából, Gábor pedig a fürdőből csatlakozott hozzájuk. Katalin nyugodtan letette a könyvet, és az ajtófélfának támaszkodva figyelt.
Nóra kétségbeesetten rángatta a hűtő kilincsét. A lakat szilárdan tartotta az ajtót. Márk döbbenten bámulta a szerkezetet. Gábor a homlokát dörzsölte, majd feleségére nézett.
– Katalin! – sikoltott fel Nóra. – Ez meg mi? Lelakatoltad a hűtőt?
– Igen – válaszolta higgadtan.
– Elment az eszed? Miért csináltad ezt? Ennünk kell!
– A bent lévő ételeket én vettem. A hűtőt is én fizettem. Mivel a „ne nyúlj hozzá” és a „vegyél magadnak” kifejezések nem bizonyultak érthetőnek, kénytelen voltam műszaki megoldást választani.
– Ez nevetséges! – fakadt ki Gábor. – Ilyet még albérletben sem csinálnak, nemhogy egy családban. Vedd le azonnal azt a lakatot.
– Nevetséges? – nézett rá Katalin. – Az a nevetséges, hogy két dolgozó felnőtt más pénzén él, megeszi az ételét, rendetlenséget hagy maga után, majd számonkér. Szóltam előre? Igen. Történt változás? Nem.
– És most mit csináljunk? – tárta szét a karját Nóra. – Böjtöljünk? Egész nap dolgoztunk, majd éhen halunk!
– A bolt öt perc innen – ismételte Katalin. – Menjetek, vásároljatok.
– De hová tegyük? – csattant fel Márk, és megrázta a lakatot. – A polcokat is elzártad!
– Odakint mínusz öt fok van – vont vállat Katalin. – Tökéletes természetes hűtő. Tegyétek ki az erkélyre. Vagy vegyetek egy saját kis hűtőt a szobátokba.
Nóra arcát a kezébe temette, és hangosan sírni kezdett.
– Én nem bírom ezt! Ez már kínzás!
– Katalin, add ide a kulcsot – kérlelte Gábor halkan. – Holnap mindent elintézek, megígérem. Csak most nyisd ki.
– Nem – felelte határozottan. – Ha most engedek, minden kezdődik elölről. Ha etetni akarod őket, menj, vásárolj, és főzz. De az én ételeimhez senki nem nyúl többé.
Azzal visszament a hálóba, és becsukta az ajtót.
A konyhából még sokáig kiszűrődött a zörgés és a vita hangja. Végül csapódott a bejárati ajtó – Gábor elment a közeli éjjel-nappaliba. Hamarosan olcsó virsli és instant tészta szaga lengte be a lakást. Nóra a telefonba panaszkodott valakinek „az őrült háziasszonyról”, aki éhezteti őket.
Katalin a sötétben feküdt, és különös nyugalom áradt szét benne. Három hónap óta először nem azon járt az esze, mit főzzön másoknak, mit kellene még megvenni, vagy hány fazekat kell elmosnia. Csak a csendet hallgatta, és tudta, hogy másnap elkezdődik az igazi próbatétel.