Másnap valóban elkezdődött az, amire Katalin számított: a kijózanító valóság.
Reggel nyugodtan kelt fel. Elővette a saját, gondosan elzárt élelmiszereit, készített magának egy szendvicset, lefőzte a kávéját, majd miután végzett, visszazárta a hűtőt a kis lakattal. A fiatalok még mélyen aludtak, mit sem sejtve arról, hogy ez a nap más lesz, mint a többi.
Este, amikor hazaért a munkából, különös látvány fogadta a konyhában. Az asztalon néhány olcsó bevásárlás hevert: egy rúd legalacsonyabb árkategóriás felvágott, egy vekni fehér kenyér, egy tasak majonéz és két csomag tészta. Nyilvánvaló volt, hogy Márk szerezte be őket.
Nóra a mosogató előtt állt, és két ujjal, undorodva tartott egy zsíros serpenyőt.
– Márk, én ehhez hozzá nem nyúlok! – nyafogta fintorogva. – Rászáradt a zsír! Gusztustalan!
– Akkor mégis miben főzzem meg a tésztát? – csattant fel Márk az asztaltól. – A tenyeremben? Mosd el, nőből vagy. Katalin mindig elmosta, mégsem esett le a gyűrű az ujjáról.
– Akkor mosogasson ő! – vágott vissza Nóra sértetten. – Nekem friss a manikűröm! Nem szerződtem szakácsnőnek meg takarítónőnek!
Katalin szó nélkül ment el mellettük. Elővette a kulcsát, kinyitotta a hűtőt, kivett egy joghurtot, majd gondosan visszazárta. A lakat kattanása élesen hasított a levegőbe. Érezte a hátában a gyűlölettel teli tekinteteket, de most először nem érdekelte.
A hétvége mindenkinek próbára tette az idegeit. Kiderült, hogy az önálló bevásárlás nem olcsó mulatság. Márk és Nóra, akik korábban könnyedén költöttek szórakozásra és apró luxusokra, gyorsan szembesültek vele, hogy az étel viszi el a fizetésük jelentős részét.
Szombaton délután látványos sértődöttségbe burkolóztak. Bezárkóztak a szobájukba, nagyokat sóhajtoztak, csapkodták az ajtót. Gábor végül nem bírta tovább: rendelt egy családi pizzát, hogy békét teremtsen. Katalin nem szólt bele. Tudta, hogy férje fizetése véges, és nem tarthat el korlátlan ideig két felnőtt embert gyorséttermi rendelésekkel.
Így is lett. A következő hét közepére Gábor egyre komorabb lett. Szerdán odament Katalinhoz, és zavartan pénzt kért benzinköltségre, amíg meg nem érkezik a fizetése.
– Hová tűnt a pénzed, Gábor? – kérdezte Katalin higgadtan, miközben a blokkjaikat rendezgette. – Pénteken kaptál előleget.
– Hát… elszaladt – motyogta a férfi, kerülve a tekintetét. – Vettem nekik ezt-azt, párszor bevásároltam. Nórának is adtam buszjegyre, letiltották a kártyáját. Katalin, kérlek… vedd már le azt a lakatot. Nem bírom egyedül finanszírozni őket.
– Te nem bírod, de én igen? – nézett rá egyenesen Katalin. – Az én lakásomban laknak. Rezsit nem fizetnek. Mosóport sem vesznek. És azt várod, hogy újra kinyissam előttük a pénztárcámat, hogy félretehessék a fizetésüket cipőkre meg műszempillára? Nem, Gábor. Itt az ideje, hogy megtanulják, mit jelent felnőttnek lenni.
Eltelt még egy hét. A levegő a lakásban szinte vibrált a feszültségtől. Nóra naponta jeleneteket rendezett Márknak. A romantika hamar szertefoszlott, amikor az asztalon nem gőzölgő vacsora várta őket, hanem összeragadt, ízetlen tészta egy alig elmosott edényből.
A fordulópont péntek este érkezett el.
Katalin a nappaliban ült, tévét nézett, amikor az előszobából hangos csattanás hallatszott – egy gurulós bőrönd csapódott a padlóhoz. A fiatalok szobájából kiviharzott Nóra, kabátban, vörös arccal, elkenődött sminkkel. Mögötte Márk loholt, kétségbeesetten próbálva visszatartani.
– Nóra, várj már! Hová mész ilyenkor? – könyörgött.
– Engedj el! – sikította a lány. – Egy percet sem maradok ebben az őrültek házában! A mostohád teljesen meghibbant! Egy hete rendesen nem ettem! Fáj a gyomrom ettől a száraz kosztól! Hazamegyek anyámékhoz!
– De hát gyűjtünk az albérlet kauciójára! – hadarta Márk. – Adj még egy kis időt, keresek másodállást!
– Gyűjtögess egyedül! – csattant fel Nóra. – Én normális életet akarok, nem azt, hogy tíz fokban a balkonon tároljuk az ételt, és koszos tűzhelyen főzzek! Vége! Nem maradok veled! Még megvédeni sem tudsz!
Azzal feltépte a bejárati ajtót, kivonszolta hatalmas rózsaszín bőröndjét a lépcsőházba, és olyan erővel csapta be maga mögött az ajtót, hogy a vakolat is megpergett.
Márk néhány másodpercig dermedten állt, majd dühösen belerúgott a falba. Ezután Katalin felé fordult, aki rezzenéstelen arccal figyelte az eseményeket.
– Elégedett? – kiáltotta ökölbe szorított kézzel. – Tönkretette az életemet egy darab felvágott miatt! Fulladjon bele a hűtőjébe! Gyűlölöm!
Berohant a szobájába, majd negyedóra múlva sporttáskával tért vissza. Felkapta a dzsekijét, és szó nélkül elviharzott Nóra után.
A lakásra hirtelen nehezedett rá a csend. Szinte zúgott a fülekben.
Gábor a fürdőszobából lépett ki, értetlenül nézve az ajtóra.
– Elmentek? – kérdezte halkan.
– El – felelte Katalin, és visszafordult a tévé felé.
Gábor lassan a konyhába sétált. Hosszasan állt a lezárt hűtő előtt, mintha most látná először. Végül töltött magának egy pohár csapvizet, egy hajtásra megitta, majd leült az asztalhoz.
– Tudod, Katalin – szólalt meg végül rekedten –, igazad volt. Jó apának akartam látszani, de csak elkényeztettem. Ha nincs ez a lakat, még nyugdíjas korunkban is rajtunk élősködnének. Szívták volna a te fizetésedet is, az enyémet is.
Katalin nem válaszolt szavakkal. Odalépett hozzá, és csendesen megszorította a vállát.
Szombaton sokáig aludt. Nem sietett sehová. Zuhanyzás közben élvezte, hogy bőven folyik a meleg víz, és senki nem dörömböl az ajtón, hogy elkésnek.
Amikor a konyhába ment, meglepetés várta. Gábor már talpon volt. A tűzhely csillogott, a mosogató tiszta volt, még az ablakokat is letörölte. Az asztalon friss, ropogós bagett illatozott, mellette egy doboz Katalin kedvenc süteménye.
– Jó reggelt – mosolygott kissé bizonytalanul. – Arra gondoltam… talán megünnepelhetnénk az új, nyugodtabb időszak kezdetét. Elszaladtam a pékségbe.
Katalin a hűtőhöz lépett. Elővette a kulcscsomót, a zárba illesztette a kulcsot, és elfordította. A lakat halk kattanással engedett. Levette, és az asztalra tette a sütemény mellé.
– Reggelizünk? – kérdezte egyszerűen, miközben kitárta az ajtót.
Gábor mély levegőt vett, vállai végre ellazultak.
– Igen. És… ma én főzök vacsorát. Mit szeretnél?
A lakás ismét békés lett, rendezett és otthonos. A hűtőn már nem lógott lakat. A fiók mélyén pihent, emlékeztetőként arra, hogy a jószívűség érték, de a tisztelethez néha határok is kellenek – és olykor egy határozott, hideg fémdarab.
Márk még azon a héten kibékült Nórával. A lány szüleitől kértek kölcsön, és kivettek egy apró garzont a város szélén. Ott már nekik kellett fizetni a számlákat, mosni a saját ruháikat, beosztani a pénzüket, és megtapasztalni, milyen az, amikor a hűtő tartalma nem magától telik meg.