– Júlia, hallottad már? – Eszter hangja olyan volt, mint amikor valaki képtelen magában tartani a túl jó hírt. – Kint vannak a közegészségügyisek! Meg még valami másik hatóság is velük. Az egész személyzet az utcán ácsorog és cigizik!
– Láttam – feleltem.
– Te ezt… előre tudtad?
– Eszter, vendégem van.
Éppen Krisztina ült nálam, lakkozásra jött, így akaratlanul is végighallgatta a beszélgetést.
– Az a hely a szomszéd utcában? – kérdezte, amikor letettem. – Egyszer ettem ott. Drága volt, és még csak nem is finom.
– Előfordul az ilyen – mondtam.
Két nappal később a „Brix” ajtajára hivatalos értesítést ragasztottak. Nem torpantam meg előtte, csak menet közben olvastam el a lényeget: „A tevékenység felfüggesztve.” Alatta dátum, aláírás, pecsét.
A kabátot az ötödik napon kaptam vissza a tisztítóból. Makulátlan volt. A foltnak nyoma sem maradt. Nyolcszáz forintot fizettem érte. A kezemben tartottam, végigsimítottam ugyanazt az oldalát: szürke velúr, teljesen tisztán.
Olcsóbban megúsztam, mint ahogy ő elképzelte.
Tíz nappal a bezárás után az egyik helyi csoportban megjelent egy bejegyzés. Gábor írta. Neveket nem említett, de minden sorából világos volt, kinek szánja. „Irigy, környékbeli komplexusos nénikről” írt. Meg „versenytársakról, akik feljelentésekkel süllyesztenek el tisztességes vállalkozásokat”. És persze „a rendszerről, amely tönkreteszi a vállalkozókat”.
A poszt alatt kétszáznegyvenhárom hozzászólás gyűlt össze.
Szinte mindet elolvastam. Nagyjából a kommentelők fele sajnálkozott, hogy „tarts ki, igazságtalan az egész”. A többiek viszont azt kérdezgették, igaz-e, hogy patkányok voltak az étteremben. Erre Gábor egyetlen választ sem adott.
Mária viszont megszólalt. Röviden, tárgyilagosan: belinkelt egyet a tizennégy jegyzőkönyve közül, mellé odaírta a beadványok dátumait is. A hozzászólása száznyolc kedvelést kapott. Alatta három szomszédos ház lakói sorra leírták a saját tapasztalataikat.
Én nem írtam semmit.
Később Eszter üzenetet küldött: „Te szebben hallgatsz, mint bárki, akit ismerek.”
Válaszul csak egy teáscsészés mosolyt küldtem.
A kabát most a szekrényben lóg. Tiszta, szürke, hibátlan. Húsvétkor fogom felvenni. A „Brix” pedig azóta sem nyitott ki.
Ennyi volt az én bíróságom.
Csak egy dolgot mondjatok meg: túl messzire mentem, vagy ő már akkor aláírta a saját ítéletét, mielőtt belökött abba a pocsolyába?