Végül kiválasztottam hozzá a riasztóhangot is: azt a legkellemetlenebb, idegeket tépő elektronikus sivítást, amely leginkább egy vészszirénára emlékeztetett. A beállításokat elmentettem, de az aktiválást még nem indítottam el.
Szombat este egy visszafogott, sötét nadrágkosztümöt vettem fel. A hajamat szorosan hátrafésültem, mintha nem ünnepségre, hanem tárgyalásra készülnék. Aztán taxit hívtam.
Az étterem különterméből már a folyosón kihallatszott a zsivaj. Odabent sült hús, fokhagymás mártás és erős italok szaga keveredett. A hosszú asztal körül, amelyet hidegtálak, szeletek, saláták és üvegek borítottak, nagyjából harmincan ülhettek: rokonok, családi barátok, régi munkatársak. Mária az asztalfőn trónolt, fényesen csillogó bordó ruhában, mintha valóban királynője volna ennek az estének.
Nesztelenül léptem be, és az ajtó közelében álló vastag oszlop árnyékában megálltam. Péter nem vett észre azonnal. Az anyja mellett ült, és éppen valakinek a tréfáján nevetett. Én azonban nem őt kerestem a tekintetemmel.
A terem túlsó sarkában, egy pihenésre odatett puha bőrkanapén ült a nyolcéves Márk. A hátát begörbítve hajolt egy túlságosan is ismerős, grafitszürke keretű kijelző fölé. A készülék hátlapján tisztán látszott a félhold alakú karcolás, amelyet még az első napon ejtettem rajta véletlenül a kulcsaimmal. A fiú az ujját húzogatta az üvegen, valami rikító, hangos játékkal játszott.
Ekkor felállt az asztaltól Gábor bácsi, Mária idősebb bátyja. Megköszörülte a torkát, majd villájával megkocogtatta a poharát. A beszélgetések lassan elhaltak.
— Drága Máriám! Húgocskám! — kezdte mély, ünnepélyes hangon. — Ezen a napon szeretném rád emelni a poharamat. A páratlan becsületességedre, a nyitott szívedre. Te mindig képes voltál az utolsó falatodat is odaadni, ha ezzel a szeretteidnek örömet szerezhettél…
Feloldottam a telefonomat. Az ujjam a piros gomb fölött lebegett: „Elveszett mód aktiválása”.
Aztán megnyomtam.
A pohárköszöntő köré gyűlt csendet egy fülsiketítő üvöltés hasította szét. Ez nem egyszerű hang volt, hanem szinte testet rázó, agresszív rezgés. A sarokból olyan éles elektronikus sziréna tört fel, hogy többen ösztönösen a fülükhöz kaptak.
Márk rémülten felkiáltott, a tablet kiesett a kezéből, és a kanapé puha ülésére puffant. A fiú hátraugrott. A készülék azonban tovább visított, könyörtelenül és megállíthatatlanul. A hatalmas, fényes kijelző, amely bevilágította a félhomályos sarkot, vörösen pulzáló háttéren nagy, fehér betűkkel ezt írta ki:
FIGYELEM! A KÉSZÜLÉKET LILLÁTÓL ELLOPTÁK. AKI MAGÁNÁL TARTJA, BŰNCSELEKMÉNYT KÖVET EL. A HELYADATOK TOVÁBBÍTVA LETTEK.
Eszter, Péter húga ugrott oda elsőként a kanapéhoz. Felkapta a tabletet, és idegesen nyomkodni kezdte a zárológombot, de a kijelző nem engedelmeskedett. Az üzenet vakítóan, makacsul égett tovább. Eszter elolvasta, és az arca megnyúlt. Lassan, nagyon lassan az anyjára emelte a tekintetét.
Ekkor kiléptem az oszlop mögül, egyenesen a terem közepére.
Zene nem szólt. A vendégek nem beszéltek. Csak az elviselhetetlen sziréna harsogott tovább. Az emberek zavartan néztek egymásra. Gábor bácsi még mindig felemelt pohárral állt, mintha valaki megállította volna körülötte az időt.
Mária rám meredt. Az előbb még büszkén pirosló arca hirtelen kifakult, csak szürkés foltok maradtak az arcán. Az ajkai remegtek. Görcsösen markolta meg az abrosz szélét, mintha attól várná, hogy megtartsa.
— Kapcsold már ki! — kiáltotta Eszter, a szirénát próbálva túlkiabálni. — Anya, hogy került ez Márkhoz? Te azt mondtad, a neten rendeltél neki egy konzolt!
Odamentem a kanapéhoz, és nyugodtan kivettem a készüléket Eszter kezéből. Elővettem a saját telefonomat, megérintettem a megfelelő gombot, és a sziréna egyetlen pillanat alatt elnémult. Olyan sűrű, nyomasztó csend ereszkedett a teremre, hogy még a mennyezet alatt zúgó szellőztetést is hallani lehetett.
— Anya? — Péter hangja gyengén, szinte könyörgően csendült. Az asztal mellett állt, előbb a kezemben lévő kijelzőt nézte, aztán az anyját. A szemében ott omlott össze valami, amire addig az egész életét építette.
Mária, akit a saját rokonai előtt szorítottak sarokba, hirtelen nem mentegetőzni kezdett, hanem támadásba lendült. Az arcát eltorzította a düh.
— Vidd innen a vacakodat! — ordította, és a hangja már-már visításba fordult.