— És takarodj innen! — csapott tovább a hangja. — Nagy ügy, elvettem a gyereknek, hadd játsszon vele egy kicsit! Neked aztán igazán nem fájt volna, úgyis egész nap otthon ülsz, semmit sem csinálsz! Mindent készen kapsz, mégis sajnáltál egy játékot egy kisgyerektől!
A mondatai úgy maradtak ott a levegőben, mintha hirtelen mindenki fölé nehéz üvegbúra ereszkedett volna. A vendégek közül senki sem mert megszólalni. Ágnes néni, aki az asztal szélén ült, zavartan lesütötte a szemét, és úgy tett, mintha a szalvéta mintája hirtelen rendkívül érdekes lenne.
Pedig már nem volt mit félremagyarázni. Mindenki pontosan értette, mi történt. Az asszony, akiről alig néhány perccel korábban még azt bizonygatták, milyen becsületes, milyen tiszta lelkű és feddhetetlen, a saját szájával ismerte be, hogy elvitt egy más tulajdonában lévő, drága holmit, majd heteken át hazudott róla még a legközelebbi családtagjainak is.
Péter lassan elindult felém. Az arcán vörös foltok jelentek meg, mintha egyszerre szégyellte volna magát és haragudott volna.
— Lilla… ezt miért kellett? — kérdezte alig hallhatóan, de a dermedt csendben minden szó tisztán eljutott mindenkihez. — Nem lehetett volna ezt otthon elintézni? Muszáj volt mindenki előtt jelenetet rendezni? Tudod, mekkora szégyenbe hoztál minket?
Ránéztem arra a férfira, akivel nemrég még azt hittem, le fogom élni az életemet. És abban a pillanatban végleg megértettem valamit. Nem az rázta meg, hogy az anyja elvette a holmimat. Nem az bántotta, hogy engem az ő hazugsága miatt dobtak ki a lakásból. Nem az igazságtalanság fájt neki.
Csak az zavarta, hogy mindez nem maradt a négy fal között. Hogy tanúk előtt derült ki az igazság.
— Nem én hoztalak szégyenbe benneteket, Péter — mondtam halkan, de már minden remegés nélkül. Óvatosan visszacsúsztattam a táblagépet a munkatáskámba, és behúztam a cipzárt. — Ezt ti tettétek magatokkal. Én megpróbáltam otthon megbeszélni. Te viszont inkább kitettél az ajtón.
Nem vártam választ. Megfordultam, és elindultam kifelé.
Senki sem nyúlt utánam, senki sem állta utamat. Nem hangzott el sem könyörgés, sem bocsánatkérés, sem egyetlen mondat, amely miatt érdemes lett volna hátrafordulnom. A hátam mögül csak Márk sírása szűrődött ki, és Eszter tompa, fojtott hangja, ahogy az anyját kezdte számon kérni.
A válás meglepően gyorsan lezajlott. A bíróságon különösebb huzavona nélkül kimondták a végét, mert igazából nem volt min vitatkoznunk. A lakás Péternél maradt, nálam pedig az egyetlen dolog, amit abból a házasságból mindenképpen meg akartam őrizni: az önbecsülésem.
Később közös ismerősöktől hallottam, hogy a jubileumi vacsora után a rokonság jó része látványosan eltávolodott Máriától. Már nem hívták olyan lelkesen, nem keresték annyit, és a korábbi nagy tisztelet is elpárolgott körülötte. Eszter pedig odáig ment, hogy megtiltotta neki: soha többé nem maradhat kettesben az unokájával.
Néha ahhoz, hogy az ember végre megszabaduljon a saját illúzióitól, elég bekapcsolni egy hangos szirénát. Kellemetlen, belesajdul a fül, és az első pillanatban legszívesebben menekülnénk előle. De éppen ez a rikoltó zaj az, ami felráz. És utána, a csendben, az ember újra képes meghallani az igazságot.