A szöveg végére még ezt illesztettem: „A juttatásra jogosult státusz megszüntetése indokolt az alap szabályzatának 4.2-es pontja alapján.”
A „Mentés” gomb megnyomása meglepően egyszerű volt. Olyan könnyű, mintha csak egy érdektelen film ablakát zártam volna be a böngészőben.
Elküldve.
Ettől a pillanattól kezdve az ügy már a biztonsági osztály és a könyvelés rendszerében volt. Papíron én lettem a lelkiismeretes munkatárs, aki időben észrevett egy szabálytalanságot. Mária pedig a jogosulatlan kedvezményezett.
Fél óra sem telt el, amikor csörgött a telefonom. A biztonságiaktól kerestek.
— Savelyeva? László vagyok. Bejött az értesítésed Mária L. ügyében, és megkaptuk a visszaigazolást is. A saját csatornáinkon is utánanéztünk: tényleg van ott bevétel, nem is kevés. Mondd csak, hogyhogy eddig nem szúrtad ki? Három éve szerepel nálunk az adatbázisban.
Nagyot nyeltem. Az állkapcsom úgy megfeszült, mintha fából lett volna.
— A mostani ellenőrzési időszakot vizsgáltam az audit miatt — feleltem olyan hangon, mintha egy gép beszélne helyettem. — Korábban az ingatlan-nyilvántartási adatok nem kapcsolódtak ilyen részletesen a rendszerünkhöz. Most frissült az összekötés, és amint megjelent az eltérés, azonnal rögzítettem a jelzést.
— Szép munka. Épp időben. Ha ezt holnap az auditorok kaparják elő, mindannyiunk fejére ráomlik az egész. Így viszont még prémium is kinéz neked az éberségért. A könyvelés most leállít minden kifizetést a „Gondoskodás” programban. Erre a negyedévre már utaltak neki?
— Tegnap kellett volna megkapnia.
— Nem ment ki — László közben valamit ellenőrzött. — A megbízás beragadt a rendszerben, a bank valami adategyezési hiba miatt nem engedte tovább. Akkor ezt most megfogjuk. És a tavalyi évet is újraszámoltatjuk. Köszönjük a munkádat.
Letettem a kagylót.
Az asztal szélén ott hevert a kék sálam. Felemeltem, gondosan négybe hajtottam, aztán betettem a táskámba.
Többé nem veszem fel. Idegen parfüm szaga tapadt bele.
Este otthon Gábor feltűnően jókedvű volt.
— Kati, anya telefonált! Azt mondta, holnap hatra vár minket az Onyeginben. Ki akar békülni, komolyan. Még a sáladat is kimosta, el tudod hinni? Tudod, néha rájön ez a családi értékes megszállottság, de hát hamar lecsillapodik.
Éppen krumplit pucoltam. A kés egyenletesen siklott, vékony héjcsíkokat hántva le.
— Én nem megyek, Gábor.
Megállt a konyhaajtóban.
— Hogy érted ezt? Katalin, hát most ő tesz egy lépést feléd. Étterem, ünnepi vacsora…
— Holnap nehéz napja lesz — ránéztem a férjemre. — Nem hiszem, hogy étteremhez lesz hangulata.
— Miről beszélsz?
— Majd megtudod holnap. Úgy délelőtt tíz körül, amikor a bankkártyája egyszer csak nem fog működni.
Gábor homloka összeráncolódott, és közelebb lépett.
— Katalin, mit műveltél? Már megint a papírjaiddal jössz?
— Semmi mást nem tettem, csak abbahagytam a hazudozást. Helyette is. Magam helyett is.
Ott állt előttem, és nézett. A szemében félelem bujkált. Nem értem aggódott, hanem azért a jól megszokott rendért, amelyben az anyjának mindig igaza van, a felesége pedig mindig hallgat. Már nyitotta volna a száját, de a zsebében rezegni kezdett a telefon.
— Igen, anya? — a füléhez emelte. — Mi? Miféle értesítés?
Én tovább hámoztam a krumplit. Egy, kettő, három.
— Gábor — szólaltam meg anélkül, hogy hátrafordultam volna. — Mondd meg neki, hogy az audit egy nappal korábban indult. És azt is, hogy a dokumentumokat ma már nem emberek fésülik át, hanem algoritmusok. Azoknak teljesen mindegy, kinek az anyja.
Gábor arca percről percre sápadtabb lett, miközben a vonal túlsó végéről hallgatta az üvöltést. Mária, a hangok alapján, magánkívül tombolt. Olyan hangosan ordított, hogy minden második szót tisztán hallottam: „Elintézted!”, „Kígyó!”, „Mindent elveszek tőled!”
— Azt mondja, levelet kapott a kifizetések megszüntetéséről, meg arról, hogy vissza kell fizetnie száznyolcvanezer forintot a tavalyi év után — suttogta Gábor, miközben leeresztette a telefont. — Katalin, ez rengeteg pénz. Honnan lenne neki ennyi?
— Két lakást ad ki bérbe, Gábor. Három ilyen visszafizetésre is elég lenne.
Feltettem az edényt a tűzhelyre. A víz hamarosan halk morajlással melegedni kezdett.
Csend lett. Végre csend ebben a házban.
Gábor leült az egyik székre. Mereven bámult maga elé.
— Te ezt korábban is tudtad, igaz? Akkor miért pont most?
— Mert ma reggel megértettem, hogy nem a sál az egyetlen, amit képes letépni rólam. A méltóságomat is ugyanígy szedte le. Apró darabokban. Napról napra. Ma csak… befejezte.
Nem válaszolt. Az előszobában halkan ketyegett az óra. Rátettem a fedőt a fazékra.
— Elmehetsz hozzá, Gábor. Most biztos szüksége lesz egy ügyvédre. Vagy valakire, aki végighallgatja az átkait. Én egyedül vacsorázom.
Amikor elment, az ajtót is becsapta, de nem igazán erősen. Pont úgy, ahogy Gábor szokta: bizonytalanul, félbehagyott dühvel. Leültem az asztalhoz, bekapcsoltam a vízforralót, aztán elővettem a táskámból a sálat.
Maradt rajta egy apró folt a rúzsából. Egy ideig néztem, majd felvettem az ollót, és óvatosan kivágtam azt a darab selymet. Csúnya, egyenetlen lyuk tátongott a helyén.
Így legalább őszintébb volt.
Másnap reggel nem kávéval kezdődött a napom, hanem Erika váratlan látogatásával. 8:15-kor lépett be az irodámba, épp akkor, amikor még csak a számítógépet kapcsoltam be. A főnökasszony arca semmi jót nem ígért.
— Savelyeva, azonnal menj be az igazgatóhoz. Sürgős. Az anyósod a titkárságon rendez jelenetet. Azt állítja, hamisítottad az iratokat, hogy elvedd a nyugdíját. Valami családi összeesküvést emleget.
Felálltam, és megigazítottam a blúzomat. A kezem jéghideg volt, a gyomromban mégis különös könnyűséget éreztem.
— Mindent előkészítettem, Erika. Kinyomtattam a nyilvántartási kivonatokat és az adatbázis módosítási naplóját is.
— Remélem is. Az igazgató nem rajong az ilyen botrányokért.
A titkárságon nagy volt a hangzavar. Mária a legjobb kabátjában állt a titkárnő asztalánál, és valamilyen papírt lobogtatott a kezében. Amint meglátott, egyetlen másodpercre elakadt a szava, aztán még hangosabban kezdett ordítani.
— Itt van! Ő az! Csaló! Kígyót melengettek a személyzetin! Bosszút áll rajtam a fiam miatt! Szándékosan rám küldte az ellenőrzést!
Úgy mentem el mellette, hogy rá sem néztem. A titkárnő, Anna, együttérző pillantással kísért. Az igazgató ajtaja félig nyitva állt.