A vonal túlsó végén az ingatlanos feszült, hivatalos hangon szólalt meg.
— Jó napot, Márk úr. A garzonlakás ügyében keresem. Attól tartok, kellemetlen hírt kell közölnöm: az eladók visszaléptek az önnel kötendő megállapodástól.
Márkban egy pillanat alatt megfagyott a vér.
— Hogy érti azt, hogy visszaléptek? Miért? Hiszen már mindenben megegyeztünk.
— Nekem is roppant kínos a helyzet — sóhajtott az ügynök. — Az édesapja felvette velük a kapcsolatot. Azt állította, hogy a családjuk súlyos pénzügyi gondokkal küzd, ezért ön kénytelen elállni a vásárlástól. Az eladók nem akartak tovább várni, és időközben találtak egy másik vevőt.
Az apja. Telefonált. Beszélt helyette. Döntött helyette.
Nem pusztán a megtakarításaitól fosztotta meg. Benyúlt az életébe, és azt a jövőt, amelyet Márk apránként felépített magának, egyetlen mozdulattal hamuvá égette. Eszébe jutott egy régi veszekedésük, amikor az apja odavágta neki: „Én a te korodban már családot tartottam el, te meg csak ábrándokat kergetsz!”
Most végre összeállt a kép. Az apja nem egyszerűen Lillának akart kedvezni. Őt büntette. Azért a szabadságért, azért a könnyedségért, amelyben neki soha nem volt része.
Márk szó nélkül megszakította a hívást. Odabent nem maradt sem düh, sem sértettség. Csak valami hideg, metszően világos felismerés.
Elővette a telefonját, belépett a banki alkalmazásba, és sorra zárolta az összes kártyáját. Aztán kikereste az esküvőszervező elérhetőségét.
— Jó napot kívánok. Márk Belyajev vagyok, Lilla Belyajeva esküvőjének finanszírozója. Azért telefonálok, hogy hivatalosan jelezzem: a rendezvény anyagi támogatását azonnali hatállyal visszavonom. Minden korábbi egyeztetés semmis.
A vonalban néhány másodpercnyi zavart csend támadt.
— Elnézést, ezt most nem egészen értem…
— Akkor megismétlem. Nem lesz pénz. Az esküvő fedezet hiányában elmarad. Viszontlátásra.
Letette, majd rögtön tárcsázta az apját.
— Ó, Márk, szervusz! Éppen a menüt egyeztetjük!
— Szia, apa. Csak azért hívlak, hogy tudd: esküvő nem lesz.
— Micsoda? Ezt meg hogy képzeled?
— Úgy, hogy az ingyenlakoma véget ért. A kis mesétek még azelőtt lezárult, hogy igazán elkezdődhetett volna.
— Te… mégis kinek hiszed magad?! — hörögte az apja.
— Senkinek. Csak most először úgy döntöttem, hogy megmentem a saját életemet. A ti ünnepségeteket pedig nyugodtan megszervezhetitek magatoknak. Akár hitelből is.
Bontotta a vonalat, és egyenként tiltólistára tette a család összes telefonszámát. Ezután felnyitotta a laptopját, és megkeresett egy régebbi levelet egy fejvadász cégtől. Távmunkás állást ajánlottak benne.
Már hónapok óta kerülgette a lehetőséget, de addig nem volt bátorsága belevágni. Most már nem maradt benne bizonytalanság. Választ írt: „Aktuális még az ajánlat? Készen állok.”
Három hónappal később Márk egy apró kávézó teraszán ült, egy déli kikötőváros rakpartján. Távmunkában dolgozott, és egy kis szobát bérelt, amelynek ablaka ciprusfákra nézett. Kevesebbet keresett, mint korábban, de amire szüksége volt, arra elég volt.
Az első hónap azonban maga volt a pokol: ismeretlen számokról áradtak felé az üzenetek és a hívások.