Ő azonban egyetlenegyre sem felelt. Egyszer az anyja hangüzenetet is hagyott neki: sírás, szemrehányás és átkozódás keveredett benne. Márk még a felénél sem járt, amikor egyszerűen kitörölte.
Később Leventétől érkezett egy rövid üzenet: „Nem lesz esküvő. Végleg vége köztünk. Remélem, te jól vagy.” Márk ezt is törölte, minden különösebb érzés nélkül. Ez a csata már nem hozzá tartozott.
Nagyjából egy héttel azelőtt egy hosszú e-mail is befutott arra a címére, amelyet valaha óvatlanul megadott az anyjának. A levélben szó volt az apja romló állapotáról, Lilla összeomlásáról, a család széteséséről. A sorok mögött azonban végig ugyanaz a vád lüktetett: „Mi az egész életünket rád áldoztuk, te pedig hálátlan szörnyeteggé váltál.”
Márk végigfutotta az üzenetet. Régebben egy ilyen levél napokra maga alá temette volna, a bűntudat mélyére rántva. Most viszont csak odavitte az egeret a megfelelő ikon fölé, és rákattintott: törlés.
Előző nap megismerkedett egy nővel. A lány a kávéval eláztatott laptopját hozta be ahhoz az informatikai céghez, ahol Márk dolgozott.
Nórának hívták, és a helyi delfináriumban volt alkalmazott. Először csak néhány szót váltottak, aztán valahogy beszélgetés lett belőle. Másnapra közös vacsorát beszéltek meg. Márk hosszú évek óta először nem terhet érzett a mellkasában, hanem valami könnyű, óvatos kíváncsiságot a holnap iránt.
Két év múlt el.
Márk éppen az utolsó szeget ütötte be a veranda korlátjába. A telkén már állt egy kicsi, de erős ház; nem volt hivalkodó, viszont szinte minden deszkájában benne volt a saját munkája.
Nem messze tőle, a kajszibarackfa hűvös árnyékában Nóra olvasott. A lábuknál egy lompos, Pirát nevű kutya szuszogott békésen.
Nemrégiben levelet kapott az egyik unokatestvérétől, akivel addig csak elvétve tartották a kapcsolatot. Tőle hallotta, mi történt otthon.
Lilla esküvőjéből végül semmi sem lett. Levente elköltözött egy másik városba. A szülők, hogy rendezzék az ügynökséggel szembeni tartozásukat, eladták a garázst, majd újabb kölcsönökbe verték magukat. Az apja egészsége egyre gyakrabban mondta fel a szolgálatot.
Lilla az unokatestvér szerint több állást is kipróbált, de sehol sem maradt sokáig. Végül visszaköltözött a szüleihez, és szinte állandóan azon kesergett, milyen igazságtalan vele az élet.
A saját maga köré épített tündérmese soha nem vált valóra, a hétköznapi valósággal pedig képtelen volt mit kezdeni. Az a családi rendszer, amelyben addig mindenki mástól várták a megváltást, végül önmagába záródott, és lassan felemésztette a maradék biztonságukat is.
Márk nem érzett elégtételt, miközben olvasta a híreket. Nem volt benne káröröm. Csupán hűvös, tiszta megkönnyebbülés járta át: időben le tudott szállni arról a hajóról, amely már akkor süllyedt, amikor ő még próbálta foltozni.
— Mire gondolsz ennyire? — kérdezte Nóra, és felpillantott a könyvéből.
— Csak arra, ami régen volt — válaszolta Márk. — Jó érzés tudni, hogy ott is maradt.
— Így van jól — mosolyodott el Nóra. — Akkor segítesz felásni a paradicsomok helyét?
— Persze — mondta Márk.
A lebukó nap fénye aranyszínnel vonta be a kertet, a házat, a földet, amely végre az övé volt, és vele együtt azt az életet is, amelyet apránként felépített magának.
Hosszú idő után először nem tartozott senkinek. Nem adósnak érezte magát, hanem gazdának: a saját csendes, egyszerű és felbecsülhetetlen sorsa urának.