— Mindannyiunkból bohócot csináltál.
— Most már késő kiosztani, ki milyen díjat érdemel — vágta el a vitát Eszter jeges nyugalommal.
Amikor Márkot és Nórát átkísérték a szomszédos irodába, a tárgyalóban mintha egyszerre engedett volna ki a levegő. Senki sem szólt. Volt, aki zavartan a padlót bámulta, mások Eszterre néztek, olyan feszélyezett tisztelettel, mintha csak most ismerték volna fel igazán, kivel ülnek egy asztalnál.
Gábor halkan odalépett hozzá.
— Hogy érzi magát?
Eszter fáradtan elmosolyodott.
— Úgy, mint egy nő, aki legszívesebben hazamenne, lerúgná a cipőjét, és egy órán át nem szólna senkihez. De előbb írjuk alá a hozzáférések azonnali letiltásáról szóló utasítást.
Otthon Levente a konyhaasztalnál ült, és hajdinát kanalazott tejjel. Különös, gyerekes étel volt, amelyet rajta kívül talán csak a nagymamája tudott igazán szeretni.
— Anya — kérdezte anélkül, hogy felnézett volna a tányérból —, apa már nem jön vissza?
— Ma biztosan nem.
— És később?
Eszter kis ideig hallgatott.
— Nem tudom. De azt igen, hogy ebben a lakásban többé senki nem fog ordítozni.
A fiú megállította a kanalat a kezében. Aztán egészen felnőttes, szokatlanul komoly hangon megszólalt:
— Tegnap nem aludtam, amikor elment. Hallottam, hogy telefonálsz. Azt hittem, sírni fogsz.
— Őszintén? Én is azt hittem.
— Akkor miért nem sírtál?
Eszter leült vele szemben.
— Mert néha, Levente, a megbántottság után nem könnyek jönnek, hanem harag. A harag után pedig tisztánlátás. És az utóbbi sokszor többet ér, mint a sírás.
Levente a kanalával ide-oda tologatta a hajdinát.
— Valamit nem mondtam el neked.
— Mit?
— Apa egy hete megkért, hogy senkinek ne szóljak arról, hogy lefényképezte az irataidat itthon. Azt mondta, munkaügy, meg hogy meglepetés. De nekem rossz érzésem volt tőle. Ezért lefotóztam a telefonját az enyémmel. A kijelzőn ott voltak… a táblázataid. Meg egy levél Nórának.
Eszter mozdulatlanná dermedt.
— Ez még megvan?
Levente bólintott, lecsúszott a székről, előhozta a régi, kissé ütött-kopott gyerektelefonját, és megnyitotta a galériát. A képen Márk mobilja látszott, rajta egy üzenet csatolt fájlokkal és egy mondattal: „Ma még befejezem a maradékot.”
Eszter hosszú másodpercekig nézte a fotót, majd lassan kifújta a levegőt.
— Hát ez szép fordulat, nyomozó úr.
Levente óvatosan elmosolyodott.
— Nem tudtam, fontos-e. Csak… úgy éreztem, ha egy felnőtt azt kéri, hallgassak valamiről, ami rossznak tűnik, akkor az már nem titok. Hanem hazugság.
Eszter átnyúlt az asztal fölött, és erősen megszorította a fia ujjait.
— Tudod, mi a legrosszabb az egészben?
— Mi?
— Három éven át azt hittem, téged védelek azzal, hogy csendben maradok, és mindent elsimítok. Közben te a szép magyarázataim nélkül is mindent láttál. Sőt, jobban értetted, mint én.
— Akkor mostantól nem fogsz mindent eltűrni?
Eszter ránézett a fiára: a komoly arcára, a tejben úszó hajdinára, a könyöke mellett szétszóródott morzsákra, erre a kissé nevetséges, mégis élő és valóságos konyhára. Egy helyre, ahol végre senkinek sem kellett eljátszania a boldog családot egy kívülről mutatós kép kedvéért.
— Nem — felelte halkan. — Mostantól nem.
Ekkor rezegni kezdett a telefonja. A kijelzőn ez állt: „Márk”.
Eszter kihangosította.
— Eszter — szólalt meg Márk, de a hangja már nem mennydörgött, inkább omladozott, mint az átázott vakolat. — Kérlek. Mondd meg nekik, hogy félreértés történt. Mindent visszaadok. Összezavarodtam. Nóra… ő húzott bele ebbe az egészbe. Én nem akartam, hogy idáig fajuljon.
Eszter a fiára pillantott. Levente meglepően nyugodtan, szinte suttogva mondta:
— Ne higgy neki. Mindig előbb üvölt, aztán könyörög.
És Eszternek ebben a pillanatban nem fájt többé. Inkább szégyent érzett. Nem Márk miatt — róla már régen kiderült, kicsoda —, hanem a tegnapi önmaga miatt, aki éveken át erénynek nevezte a tűrést, pedig az valójában csak haladék volt valaki más pofátlanságának.
— Nem, Márk — mondta a telefonba egyenletes hangon. — A hiba máshol volt. Túl sokáig hittem azt, hogy egy felnőtt embert meg lehet menteni a saját hazugságaitól. Kiderült, hogy nem lehet. Egy gyereket viszont meg lehet óvni attól, hogy ezt tekintse normális életnek. Mostantól ezzel fogok foglalkozni.
Letette a hívást, félretolta a telefont, és hosszú idő után először nem a botrány utáni ürességet érezte, hanem valami józan, csendes megkönnyebbülést.
— Anya — kérdezte Levente —, akkor mi most mik vagyunk?
Eszter felállt, kivett a hűtőből néhány fasírtot, serpenyőt tett a tűzhelyre, és csak ennyit mondott:
— Normális emberek, Levente. Csak végre egy élősködő nélkül.